A magyarság történelmében mindig is fontos szerepet játszott a lovasság. A ló nem csak egy egyszerű haszonállat volt, különleges bánásmódot igényelt. Minden nemzet különböző módon bánt lovaival és gyakran a lovakon múlott a nemzet sorsa is.
Most csak a középkori lovas hadviselést és annak az ellátását ismertettem az ekkori világ két hatalma között, Magyarország és az Oszmán Birodalom szempontjából.
Magyar lovasroham az 1448-as második rigómezei csatában
Élelmezés
Először a katonák élelmezéséről ejtek szót. A magyar és a török társadalom teljesen eltérő volt egymástól. A török társadalomban a juhnak volt központi szerepe, míg a magyarban a szürke marhának.
Juh előnye, hogy az előttük már áthaladt sereg által lelegelt és letaposott területen is találtak élelmet, hiszen a juh a rövid füvet kedveli. A juhok átlagosan napi 10 kilométert haladtak, de ez nem volt probléma, mivel a szultáni sereg nem haladt (és nem is tudott volna) ennél gyorsabban. A juh, mint "élő spájz" volt használva. Átlagosan egy katona 200g húst kapott naponta, így egy kövér juh 100 ember egy napi hús adagját fedezte.
A szürkemarha 15. században honosodott meg Magyarországon. Az ökör elsősorban, mint igás állat volt tartva, de seregélelmezésben is részt vállaltak. Viszont a különbség az volt a juhhal szemben, hogy nem követte szorosan a sereget (mint "elő spájz"), hanem már feldolgozva érkezett az étel a táborba.
Fontos tényező, hogy az oszmánok hódító politikát folytattak, míg a magyarok defenzív hadviselésre rendezkedtek be - a Luxemburgi Zsigmondról szóló sorozatunkban is említettül a déli végvárrendszer kiépítését, melyet 1435-ben rendelt el Zsigmond. Így a magyaroknak nem volt érdeke, hogy ők is egy "élő spájzt" rendszeresítsenek, hiszen mindig hazai terepen küzdöttek.
Sereg vonulása
A törökök a málhás állatok mellett tevéket is használtak. Egy teve átlagosan 2 mázsa terhet cipelt. Mindig voltak tartalék tevék, átlagosan 7 tevéből 2 tartalékban volt. Százezer ember és ötvenezer ló 30 napi gabonaellátmányát negyvenezer teve cipelte (ezért próbálták tehát teher mentesíteni őket szekerek és lovak alkalmazásával).
A magyar sereg szállítási feladatait főleg szekerekkel oldották meg. Ezek minősége jobb volt, mint a török szekereké, mivel vasalkatrészt is tartalmaztak. A magyar sereg ebből a szempontból korszerűbb volt.
Az 1526-os mohácsi csata és az oszmán-török fősereg felvonulása 16. századi török miniatúrákon. A bal oldali képen jól kivehető a magyar nehézlovasság fegyverzete és harcmodora.
A magyar csatalovak
A magyarok nagyon sajátos módon alkalmazták a lovas seregeiket. Ennek tudható be az évszázadokig kitartó katonai fölényünk is. Gyakran ugyanazok a seregek nyugaton könnyűlovasként csalták tőrbe a német nehézlovasságot - mint ahogy arról a honfoglaló magyarok harcászata, és az Árpád-házi királyok (például IV. Kun László) hadseregeiben is gyakran alkalmazott kun könnyűlovasság csatákban játszott szerepe tanúskodik - miközben délen nehézlovasokként zúztak szét a törökök túlerőben lévő könnyűlovasait (Luxemburgi Zsigmond nyugat-európai nehézlovassággal próbálta szétverni a könnyűlovas szpáhikkal megerősített török seregeket az 1396-os nikápolyi csatában) Mindössze csak a páncélzatot és a fegyvereket kellett átcserélni. Nem lenne ésszerű azt feltételezni, hogy a magyarok külön lovakat tartottak fenn a nyugati hadjárathoz és a keleti hadjárathoz. Ezeket az itáliai krónikák is megerősítették.
Magyar csatalovak taktikai felhasználása
A magyar lovak európai viszonylatban közepes méretűek voltak. Így nyugaton a lovak fürgeségét használták, míg délen az erejüket. Nyugaton arra játszottak, hogy a fürge lovak, képesek kifárasztani az ellenfél lovait és ezután rohamra indulhatnak. Délen a lovak erejét kihasználva támadták le a török lovasságot. A déli harcokban jelennek meg először a huszárok, hiszen a nyugaton használt fürgeséget nem akarták elhagyni. A felderítés, a kifárasztás és az üldözés tartozott a huszárok feladatai közé.
Török hódoltság kori magyar huszárok - akik a magyar könnyűlovasságot képezték - és szpáhi lovasok, akik az oszmán-török hadsereg könnyűlovas hadtesteit képezték.
Általános tudnivaló
Ha kettő lovasroham összecsap, akkor a lovak tömege volt a döntő. Ugyanis ilyenkor az ellenfél lovának saját lóval való földöntése és megsebzése volt a cél, nem pedig a lovas megölése, hiszen már az esésbe belehal, vagy a lovak tapossák össze őt.
A magyaroknál és a törököknél is kialakul, hogy különböző feladatokra a különböző lovasságot tartanak.
A konkrét összecsapás előtt zajlott a felderítés és az előcsatározás.
A felderítésnél a gyorsaság számított, így kis csapatokba rendeződtek a lovasok mind a kettő oldalon.
Az előcsatározásoknál mindkettő sereg szintén külön lovas sereget tartott. Törököknél csarkadzsinak hívták, akik fegyverzete közelharcra és távoli harcra is alkalmas volt. A törökök kifejlesztettek külön egy fegyvert számukra, ez a kelevéz (törökül dzsitri). Ez egy rövid lándzsa volt, amivel az ellenség lovasára célzott. A kis hatótáv miatt a török lovasnak pontosnak kellett lennie, hiszen céltévesztésnél a magyar lovas könnyedén beéri őt. A magyaroknál ezt a feladatot a huszárok végezték. Mindkettő oldalon a lovasság célja nem a győzelem kivívása volt, így a felszerelésük is szerényebb volt. Feladatuk a kedvező stratégiai pontok elfoglalása és a fősereg mozdulatainak fedezése.
Az oszmán-török hadsereg fontosabb katonái. Lovas - könnyűlovas - szpáhi, és gyalogos janicsárok.
Alakzatok
A csatákat mindkét részről nagyszámú lovast tömörítő, egységes irányítás alatt álló alakulatokban vívtak meg. A filmektől eltérően sosem volt önfejűen rohamozó katona vagy egység a harctéren egyes alakzatokban (az okairól lejjebb fogom részletezni).
A klasszikus harcrend az volt, hogy a szárnyakon nagy alakzatokban voltak a lovasok (ez a felállás volt Mohácsnál is mind a kettő félnél) és ők védték a centrumban elhelyezkedő gyalogság és tüzérség védtelen oldalait.
Az alakzatok kisebb zászlóaljakra voltak osztva és azokon belül is kisebb csoportok voltak. Ez azért volt szükséges, mert a lovak manőverezése nagyobb tömbökben lehetetlen volt, hiszen a lovaknak nem volt ösztönös a szoros alakzatok megtartása. Azért szükséges volt ezeknek a kisebb csoportnak egy vezér ló (ezen a parancsnokok, főurak ültek), akinek a mozgását a többi ló követte. Viszont ha az alakzatot szétzilálják vagy a vezér ló és lovasa meghal, akkor az ő hozzá tartozó lovak irányítása szinte lehetetlen volt. A szétzilált lovak nem voltak hajlandóak más lovas csoportokhoz csatlakozni, ez megnehezítette az újra szervezést. Ezért az elsődleges cél az ellenség lovasságának szétzilálása volt.
A török sereg hadrendje az 1402-es ankarai csatában, és az 1396-os nikápolyi csatában. A térképeken feltüntetett alakzatokból és azok mozgásából jól kivehető a török hadsereg taktikája. A sereg közepén a janicsárok - gyalogosok - széles, hosszú seregtestet alkottak, őket két szárnyon a könnyűlovas - szpáhi - hadtestek védték.
Lovasság taktikái
A török sereg mesterien használta a kisebb lovas csapatok manőverezését a szárnyakon. A török lovasság rendkívül mozgékony volt az egyedi sereg felépítésének köszönhetően. A magyar nehézlovasságot feltartják a centrumban, míg a török lovasság a magyar nehézlovasság hátába kerül és szétzilálják őket. Ennek veszélye, hogyha a huszárok kivédik ezeket a csapatokat (akik a nehézlovasság oldalin helyezkedtek el), akkor a magyar nehézlovasság megsemmisíti a török centrumot és ezáltal az egész török sereget.
A lovasság másik feladata a pánikkeltés volt. A ló és lovasa a csatamezőn egynek számított (innen ered a kentaur), így az elsődleges cél a kettő fél közötti bizalom megbontása. A halálfélem volt a fő fegyver. A ló megérzi, ha a lovasa fél. Egy félő ló képes egy félelmi hullámot elindítani és ezáltal az egész csoportban a félelem és bizalmatlanság elterjed. Az ideális érzelmi állapot az volt, ha a lovasság rohamra indul. Fontos volt a meglepetés szerű támadás. A rohamot indító teljesen más lelki állapotban van, mint a fogadó fél (még akkor is, ha védekezésként ugyancsak rohamot indít). A pánikban lévő lovak és emberek hamarább felélik az energia tartalékokat, ami nem szerencsés, hiszen a lovas harcászat az energiával való takarékosságról szól.
Lovasroham térképes ábrázolása az 1396-os nikápolyi csatában, és az 1479-es kenyérmezei csata megörökítése egy festményen.
Lovasság szerepe Mohácsnál
A magyar lovasság jobb lelkiállapotban vágott bele a csatába. A katonák harci lázban égtek. Míg a török fél már évtizedek óta halott rémtörténet a magyar lovasság erejéről. A magyar lovak is előnnyel indultak, mivel a török lovak heréltek voltak. Habár voltak nagyobb támadások a török centrum és jobb szárnya ellen, de ezek sikertelenek voltak és a csata a török balszárnyon dőlt el, így ezt fogom elemezni.
A seregek kezdeti pozíciói
Mind a kettő fél klasszikus harcrendbe fejlődött, vagyis közepén a gyalogság és gyalogság érzékeny oldalait a lovasság védte. A magyar jobbszárnyon Tomori Pál kalocsai érsek vezette a lovasságot. A magyarok abban a tévhitben voltak, hogy a török fősereg még nincs a csatatéren, így habár védekező állást vettek fel ezt elhagyták és támadásba mentek át, mivel esélyt látták a nagy török sereg részenkénti megsemmisítésére. De valójában a török sereg, a janicsárok és 160 ágyú a csatatéren volt. Így a 25 ezer magyar 60 ezer törökkel nézett szembe (ebbe bele számít az irreguláris katonák is). Tomori délután észrevette, hogy a török balszárnyon a ruméliaiak tábort vernek, és abban a reményben, hogy a török sereget részenként megsemmisíthetik támadást indít.
Habár nem csak a jobb szárny indított támadást, de az ütközet a jobb szárnyon dőlt el és itt figyelhető meg a lovasság taktikai lehetőségei, így csak ezt fogom részletesen elemezni.
Tomori Pál kalocsai érsek és Pargali Ibragim török nagyvezír, a mohácsi csata katonai vezetői
A jobbszárny történései és a csata fordulópontja
A törökök kedvezőtlen elhelyezkedése miatt és mivel a magyarok kezdték a támadást a kifárasztásról szó sem lehetett vagy a színlelt visszavonulásról, hiszen nem volt hely a csatatéren a nagy manőverekhez.
Így az egyetlen járható út az volt, hogy a török lovasság meg tudja-e kerülni a magyar nehézlovasságot és hátba támadni. Ennek a megakadályozására a magyar nehézlovasság szárnyain kopjás huszárok voltak, akik megakadályozták a kerülő manővert és igyekeztek a szpáhikat (török könnyűlovaság) egy helyben tartani. A kopjás huszárok remekül elvégezték a feladatukat és a magyar nehézlovasság átgázolt a törökökön. Szpáhik maradéka rendezetlenül elmenekült, de a huszárok hibát követtek el, mivel nem üldözték őket, helyette a török táborban fosztogatásba kezdtek így esélyt adódott az újjászervezésre. A magyar lovasság megpróbálta megvalósítani a fő célját, vagyis a török centrum szétzúzását. A török centrum egyetlen esélye az volt, ha megpróbál kitartani és folyamatos rohamokra kényszeríteni a Tomori által vezetett lovasságot és azok így kifáradnak. A török gyalogosok által kifárasztott magyar lovasságot a lehető legrosszabb pillanatban érte a visszatérő ruméliai szpáhik rohama. Esélyük nem volt a rendezett visszavonulásra és az előretörése, így a csata fordulópontja ez volt és azután a magyar sereg vereséget szenved.
Az 1526 augusztus 29-én történt katasztrofális mohácsi vereség térképi ábrázolása. A képen jól látható, ahogy a kezdeti sikereseket elérő magyar nehézlovasság szárnyai a csata végső stádiumában megtorpantak, és a török sereg könnyűlovas hadtestei vették át az irányítást a csatatéren.
Írta: Bereznai István
Képeket illesztette, szerkesztette és kommentálta: Gyenge Dániel