Luxemburgi Zsigmond útja a magyar trónig

1387, virágvasárnap. Alig húszéves ifjú lépked végig a fehérvári bazilika főhajóján. Hamarosan Magyarország uralkodójává koronázzák, és fél évszázadig hazánk trónján fog ülni. Tekintsük hát át, ki is ő, és hogyan került fejére Koronánk!

 Nagy Lajosnak három leánya született második feleségétől, Kotromanics Erzsébettől, 1370-ben Katalin, ’71-ben Mária, végül 1373-ban Hedvig. Mindhármójuknak előkelő vőlegényt sikerült szerezni, Katalint Lajos orléans-i herceg, Máriát Luxemburgi Zsigmond, Hedviget Habsburg Vilmos jegyezte el. Katalin azonban rövidesen meghalt, így a trón várományosa Mária lett. Ennek következtében ülhetett Zsigmond a magyar trónon 1387-1437 között.

Luxemburgi Zsigmond a német Aranybullát (1356) kiadó IV. Károly cseh király és német-római császár második fiaként látta meg a napvilágot 1368. február 14-én, Prágában. A hagyomány szerint vajúdás közben Károly a császárné fejére helyeztette Szent Zsigmond fejereklyéjét, a fájdalmak enyhítése végett, így a gyermek a keresztségben a Zsigmond nevet kapta. Az ifjú kiváló neveltetésben részesült, öt nyelven beszélt, de a természettudományok sem hagyták hidegen.

IV. Károly német-római császár és fia, Luxemburgi Zsigmond magyar király (1387-1437)

1372-ben eljegyezte az akkor mindössze egyesztendős Máriát, majd 1379-ben (ekkor már bátyja, Vencel a cseh király) Nagyszombaton sor került a kézfogóra is. Ezzel a magyar és a lengyel korona felé vezető út biztosítottnak látszott. Magyarországra költözött, megtanulta a nyelvet és a szokásjogot. Ekkor találkozott először Szent László kultuszával, mely igen nagy hatással volt rá, leendő sírját például a váradi székesegyházban jelölte ki.

1382-ben Nagyszombatban elhunyt Lajos. Szeptember 17-én Székesfehérváron megkoronázták Máriát, ám Zsigmond pozíciója még korántsem volt biztosított. Erzsébet anyakirályné és Garai Miklós nádor ugyanis nem lelkesedett Nagy Lajos ötletéért. Máriát eljegyezték Orléans-i Lajossal, IV. Károly francia király öccsével; benne látták ugyanis a megfelelő uralkodót. A bárók egy része egy harmadik jelöltet támogatott, Anjou Károly nápolyi királyt, aki a magyar udvarban nevelkedett, 1371-76 között Dalmácia és Horvátország hercege, és akit 1380-ban Nagy Lajos ültetett Nápoly trónjára. Őt Horváti Pál zágrábi püspök hívta meg a magyar trónra. E helyzetet látva Zsigmond úgy döntött, a lengyel korona felé fordítja figyelmét, mivel Lajos jelenlétében a lengyel rendek már fölesküdtek személyére, és egyébként is Lengyelországban tartózkodott Nagy Lajos halálakor. Ezt elősegítendő, fölvette a „Lengyelország ura” címet. Ám az anyakirályné közbeszólt: megtiltotta a lengyel rendeknek, hogy Zsigmondot királlyá válasszák, helyette Hedviget ültette a trónra. (Hedvig házaságát fölbontották, és eljegyezték a litván uralkodóval, Jagellóval, ezzel létrejött a lengyel-litván perszonálunió.)

Anjou Hedvig Nagy Lajos leánya aki 1386-ban kötött házasságot a Litván Nagyfejedelemség élén álló Jagelló dinasztia fejével a későbbi lengyel királlyal II. Jagelló Ulászlóval. A házasság sorsfordító volt nem csupán azért, mert a Jagelló-ház a pogány hitről megtért a katolikus hitre a házasodás feltételeként, hanem létrejött a Lengyel-Litván Unió mely Közép-Európa legnagyobb és legerősebb keresztény királyságának alapjait fektette le. A Jagelló-dinasztia a későbbi időszakokban - a 15. században - Csehországban és Magyarországon is kiterjesztették uralkodói befolyásukat.

Időközben Anjou Károly elindult Magyarországra, így Zsigmond el tudta érni, hogy összeadják Máriával, ám Erzsébet ismét megakadályozta a koronázást. Károly partra szállása után Zsigmond úgy döntött, visszatér Csehországba, mivel nem volt számottevő hadereje. Máriát a rendek lemondatták, és 1385. december 31-én II. Károly néven megkoronázták Anjou (Kis) Károlyt.

Erzsébet és Mária azonban nem nyugodtak bele a helyzetbe. Merényletet terveztek az új uralkodó ellen, amit aztán 1386. február 7-én végre is hajtattak. Álljon itt a Thuróczy-krónika elbeszélése (ford. Geréb László): „Volt ugyanis a nádor körül egy vitéz, erőslelkű nemesember, Forgács Balázs nevezetű (…). A királyné és a nádor megállapodtak vele Károly halálában; mondják, hogy az említett Gyimes várát ígérték ezért jutalmul Forgács Balázsnak. (…)  Erzsébet királyné közölte akkor a királlyal, hogy vejétől, Zsigmond őrgróftól új levelet kapott; kérette, jöjjön le házába, lássa a levél felbontását és tartalmát, hallgassa meg, minő titkok vannak benne. A szerencsétlen Károly (…) lejött fenti szobájából, s olasz udvarnokok kíséretében belépett a királyné szállására. Ugyanebben az órában ért oda Garai nádor is, nagy csapat jött vele. Embereinek meghagyta, hogy maradjanak együtt a vár kapujában. Maga a palotába, a királyhoz és a királynéhoz ment azzal az ürüggyel, hogy búcsúzni jött, mert másnap leánya lakodalmára indul. Magával vitte az összeesküvőket, köntösük alatt kivont kard.(…) Az olaszok maguktól elhagyták a tanácskozást.(…) Forgács kirántotta palástja alól menten vértől bíborló kardját s a királyra villantotta; teljes erejéből súlyos csapást mért a fejére, nyomorúságos sebet ejtett rajta (…).”

A falakra Garai katonái kerültek, a súlyosan sebesült királyt még az éjjel Visegrádra vitték, ahol rövidesen belehalt sérüléseibe.

Garai Miklós báró megvédi az általa pártfogolt Erzsébet anyakirálynét és Mária királynékat a lázadó délvidéki nemesektől

A délvidéki nemesség ekkor föllázadt Erzsébet ellen, és Károly gyermekét, Lászlót ismerték el királyként (egy alkalmi koronával meg is koronázták). Az anyakirályné rosszul mérte föl a helyzetet: 1386 júliusában Mária királynő, Erzsébet és Garai nádor kisszámú fegyveres kíséretében a lázadók lecsillapítása végett személyesen utazott Délvidékre. Diakovár felé tartottak, amikor Gara közelében Horváti János macsói bán megtámadta őket. A katonák jó része elfutott, az ellenálló Forgách Balázst és Garai Miklóst a királynék szeme láttára lefejezték. A foglyokat (köztük Erzsébetet és Máriát) Novigrádba vitték, ahol később az anyakirálynét megfojtották.

Időközben Zsigmond visszatért Vencel támogatásával, ám ennek ára volt: a katonai segítségnyújtás fejében Pozsonyt és a Vágtól nyugatra lévő várakat elzálogosíttatta Jodok és Prokop morva őrgrófoknak. A merénylet hírére Budán augusztusban országgyűlést tartottak, amnesztiát ígérve a lázadóknak, ha szabadon engedik a királynékat. Ez nem történt meg, ezért Zsigmondnak a „Magyarország kapitánya” címet adományozták, és Mária fogsága idejére régenssé nevezték ki. A következő év elején sikertelen hadjárat indult a foglyok kiszabadítására (Mária végül 1387. június 4-én szabadult egy velencei hajóhad segítségével).

Miután minden akadály elhárult, 1387. március 31-én Székesfehérváron Himházi Benedek veszprémi püspök (az esztergomi érsek nem sokkal korábban meghalt, a kalocsai pedig a lázadók pártján állt) koronázta királlyá Luxemburgi Zsigmond brandenburgi őrgrófot, Magyarország gyámját, kapitányát és elöljáróját. A koronázás előtti napon Zsigmond esküvel kötelezte magát az őt támogató bárói liga által összeállított pontok betartását. Ebből alakult ki a későbbi koronázási eskü.

Az ezt követő fél évszázad során Magyarország szervesen bekapcsolódott az európai politikába, nagyszabású reformok indultak el, melyek következtében egyik virágkorát élte az ország, gondoljunk csak a városok számának ugrásszerű növekedésére, vagy a budai palotaegyüttes nagyszabású átalakítására. Ám ezek már másik cikk(ek) témái lesznek, a mi történetünk itt véget ér.

A két szemben álló rendi csoportosulás emblematikus alakjai a kép jobbján Garai Miklós báró aki az Erzsébet-Mária által vezetett csoportosulást támogatta, míg a kép balján Lackfi István aki a Zsigmond-párti csoportosulás fontos alakja volt - Zsigmond miután hatalmát megszilárdította nádorrá tette szolgálataiért cserébe.

Írta: Urbán Soma

Képeket illesztette, és kommentálta : Gyenge Dániel 

Források:

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1387_marcius_31_luxemburgi_zsigmond_koronazasa_fehervaron/

https://mek.oszk.hu/10600/10633/10633.htm#9

Sorsfordítók a magyar történelemben (főszerkesztő Romsics Ignác). C. Tóth Norbert: Luxemburgi Zsigmond. Kossuth Kiadó, 2018

A magyarok krónikája (szerk. Glatz Ferenc). Officina Nova, 1995