Zsigmondot ugyan 1387. március 31-én magyar királlyá koronázták, ám ennek nagy ára volt. Az őt támogató bárók szerződés aláírására kötelezték, melyben többek között szó esett arról, hogy eddigi adományait visszavonja, a királyi tanácsba idegeneket nem vehet be, birtokot sem adományozhat nekik, illetve a pápától sem kérhet számukra egyházi javadalmakat. Hogy a bárók ellenőrizhessék a királyt, szövetségre léptek vele (liga). Ez a csoportosulás – melynek tagjai föltehetően a kor legbefolyásosabb bárói és főpapjai voltak – akár erőszakkal is kényszeríthette Zsigmondot e pontok betartására.
Uralkodásának elején az ország területi integritása is csorbult. A déli területeket még mindig az Anjou-párti nemesség tartotta ellenőrzése alatt, illetve az északi elzálogosított várak Jodok és Prokop morva őrgrófok kezén voltak. E probléma leküzdése érdekében Zsigmond először hadjáratot vezetett a Délvidékre, fölszámolta a lázadást, majd véres megtorlást rendelt el. Ezután már csak az északnyugati területek fölött kellett átvennie a hatalmat. Mivel pénzhiányban szenvedett, az elzálogosított területek visszaváltása nem jöhetett szóba, ezért először szabályozta közigazgatásukat, majd véd- és dacszövetséget kötött Jodokkal, Vencel cseh királlyal és János lausitzi őrgróffal Prokop ellen. Jodoknak elzálogosította a brandenburgi őrgrófságot, így 1389. január elején visszakapta Pozsonyt és a többi, eddig Jodok birtokolta területet. 1390-ben megújították a szövetséget, ekkor Habsburg Albert osztrák herceg is csatlakozott hozzájuk. Ezzel a katonai erővel Prokopot sikerült kiűzni a Vág menti váraiból.
Luxemburgi Zsigmond a királyság központjában Budán, ahol az uralkodói rezidenciáját rendezte be, és ahol megalapította az első fővárosi egyetemet, az Óbudai Egyetemet
A költséges háborúk kimerítették a királyi kincstárat, így Zsigmond a különféle szolgáltatásokért tisztségekkel fizetett. Fontos megjegyezni, hogy a korban a tisztségekhez úgynevezett honorbirtok is járt, melyet Károly Róbert uralkodása idején vezettek be, ezzel szilárd támogatói bázist kiépítve a hatalom stabilitása érdekében. Ez tisztségenként változó nagyságú királyi birtok, mely a tisztséggel együtt száll át azok betöltőjére. A tisztségek sokszor egy-egy bárói családon belül öröklődtek tovább.
Ugrásszerűen megnőtt a királyi birtokadományok száma is. Ezekkel egyrészt tartozásait egyenlítette ki, másrészt az őt trónra juttató bárók is részesültek adományokban, főként királyi várakban. Nem utolsósorban pedig Zsigmond már a kezdetektől törekedett egy új, hozzá hű bárói réteg kialakítására, így tehetséges híveinek is gyakran adományozott különféle uradalmakat. (Itt említenénk meg a Lengyelországból származó Stiborici Stibort, aki Pozsony vármegye ispánja lett, valamint több várat is kapott Nyitra megyében; illetve ifjabb Garai Miklóst, a meggyilkolt nádor fiát, aki később maga is betöltötte a nádori tisztséget.) Uralkodásának első tíz évében, de különösen 1392-ig ezeknek a mértéktelen adományozásoknak köszönhetően a Zsigmond uralkodásának kezdetén meglévő körülbelül 100 királyi vár és a nemesi családok kezén lévő 108 vár aránya 1397-ben 47:159. Az egyházi kézben lévő várak száma 18-ról 21-re nőtt. A király uralkodásának további négy évtizedében még 21 várat idegenített el. 1396-ban a harminc leggazdagabb család az ország várainak közel felével rendelkezett, és általában ezek a családok még további birtokokat is magukénak tudhattak különféle tisztségek miatt.
Az adományozások következtében elfogytak az udvari tisztségekhez járó várak. Vas és Sopron vármegyében 1386-ban hét királyi vár tartozott a megyésispán alá, 1392-ben egy sem. Így az ispáni hatalom komoly veszélybe került, bár ez ekkor még nem igazán volt látható, mivel a megyésispánok - az adományozási politikának köszönhetően - legtöbbször elég sok magánvárral rendelkeztek a megyékben ahhoz, hogy ezekre stabilan támaszkodjanak.
Zsigmond pecsétje
Valójában a királyi főkancellár (ekkor Kanizsai János) használta.
Az 1392-es esztendő politikai fordulatot hozott, és az esztelen adományozásoknak is vége szakadt. A koronázáskor Zsigmondot támogatók eddig gyakorlatilag változatlanul az ország vezető rétegét adták, a tisztségek e csoporton belül cserélődtek. Ekkor azonban a király nem egy ligatagot leváltott tisztségéből, és helyette - nem kis meglepetésre – nem adott nekik hasonló hatalommal bíró posztot. A folyamat a Losonciak eltávolításával kezdődött, az év őszén pedig megszegte azt az íratlan szabályt, hogy a nádor életfogytig tölti be tisztségét. A novemberi országgyűlésen leváltotta tisztségéből Lackfi István nádort, aki ekkor az ország leggazdagabb bárója. Helyette saját hívét, Jolsvai Leusták udvarmestert nevezte ki. (Lackfit 1395-ben a lovászmesteri tisztségből is elmozdította.) Természetesen ezt az átrendeződést a mellőzött bárók nem nézték jó szemmel, ám a konfliktus kirobbanására még pár évet várni kellett. Ekkortájt jelent meg ugyanis hazánk határainál egy új ellenség: a török.
Mielőtt azonban ezzel folytatnánk, tegyünk egy kis kitérőt, és röviden foglalkozzunk Mária királynő/királyné személyével, annál is inkább, mivel ő volt az első nő, aki fején viselhette a Szent Koronát. A korban egyáltalán nem volt általános a női uralkodó, és a nőket nem is tartották alkalmasnak az ország irányítására, el sem tudták például képzelni, hogy egy nő vezessen hadjáratot. Így Máriának is hamar férjet kellett találni, aki ugyan Nagy Lajos végakarata szerint végül Zsigmond lett, ám ez könnyen alakulhatott volna másképp is: az anyakirályné például Orléans-i Lajossal akarta összeadatni. Zsigmond koronázása után a királynő gyakorlatilag eltűnt a közéletből. Kanizsai János egri püspöknek és főkancellárnak jelentős szerepe volt abban, hogy Zsigmond nem társuralkodóként ült a trónon, hanem az ő kezébe csúszott át a királyi hatalom. 1395. május elején a szülés előtt álló királynő kilovagolt Budáról, majd a hegyek között leesett lováról. Sérülése következtében elvetélt, és a vérveszteség miatt végül gyermekével együtt ő maga is meghalt.
Kanizsai János egri püspök, később esztergomi érsek címere, aki Zsigmondot segítette abban, hogy Máriát háttérbe szorítva kizárólagos uralkodóvá váljon Magyarországon. Később ez a Kanizsai János részt vett a Luxemburgi Zsigmond-elleni bárói megmozdulásban és a " Szent Korona kancellárja" címet vette fel
1389 június 15-én Rigómezőnél a török seregek megverték a rác despotát, ezután pedig Magyarország déli területein időről időre török portyák jelentek meg. Zsigmond az elvárásoknak megfelelően támadó hadjárattal válaszolt. 1395-ben nagyszabású hadjáratot hirdetett a török ellen, melyet a pápa keresztes hadjárattá minősített. Nagyszámú francia, német, lengyel lovag- és zsoldossereggel kiegészülve Zsigmond a kor legnagyobb lovagi serege, körülbelül 25-30 ezer fő fölött rendelkezhetett. Az egyesült hadak 1396 augusztusában elfoglalták Vidint, majd Nikápolyt vették ostrom alá. I. Bajezid felmentőserege (szintén körülbelül 30 ezer fő) is hamarosan a vár alá ért, a döntő ütközetre szeptember 25-én került sor. A francia lovagok nem fogadták el Zsigmond haditervét, hanem egy mindent elsöprő rohammal akarták megverni a török sereget; ragaszkodtak hozzá, hogy ők támadjanak először. A török gyalogos hadakat látva leszálltak lovukról, és ugyan a gyalogságon még átverekedték magukat, a pihent janicsároktól megsemmisítő vereséget szenvedtek. Időközben a megriadt lovak visszafutottak a táborba, és a magyarok – nem ismervén a franciák harcmódját – azt hitték, a lovagok mind egy szálig odavesztek, így fejvesztett menekülésbe fogtak. Maga Zsigmond egy hajón el tudott menekülni, azonban a sereg nagy része elesett vagy fogságba került, ahonnan csak hatalmas váltságdíj fejében szabadulhattak. János nevers-i gróf kiváltásához egész Európa adakozott, ám a magyar foglyok közül nagyon kevesen szabadultak. Jolsvai Leusták nádor például saját váltságdíjára mindössze 6000 forintot tudott összegyűjteni a szükséges ötvenezer helyett. Lackfi István a nikápolyi vereséget látva végleg elfordult Zsigmondtól. Már 1391-től tartotta a kapcsolatot Nápolyi Lászlóval, a néhai Kis Károly fiával, és most elérkezettnek látta az időt egy László-párti felkelés kirobbantására. A hadjáratról hazatérő király tárgyalást javasolt Kőrösön, ahol 1397. február 27-én Lackfit és unokaöccsét meggyilkoltatta, a család vagyonát pedig elkobozta.
Az első rigómezei csata (1389) melyben a törökök fölényes győzelmet arattak, és ezzel Magyarország déli végei közvetlenül fenyegetetté váltak az Oszmán Birodalom által.
A király okult a vereségből, és soha többé nem vezetett támadó hadjáratot a török ellen. Helyette megalkotta élete talán legfontosabb művét: a déli határ védelmét. Egyrészt a déli határnál fekvő fejedelemségeket (melyek a korban a szultán vazallusai) magyar fennhatóság alá vonta; ezzel ütközőállamokat hozott létre, melyek megvédték az ország testét a török támadásoktól. Fejedelmeiknek magyarországi birtokokat adományozott, hogy ezáltal tegye őket érdekeltté a szövetség fönntartásában. Továbbá az 1397-es temesvári országgyűlésen megreformálta a katonaállítás rendjét, bevezette a telekkatonaságot: a birtokosok 20 jobbágy után kötelesek voltak egy fölszerelt íjászt kiállítani. Ugyanezen az országgyűlésen háborús célokra lefoglalta az egyházi jövedelmek felét. Végül pedig kiépíttette a déli, Nándorfehérvártól Szörényig terjedő határszakaszon a végvárrendszert, mely egy évszázadig ellenállt az oszmán hódítóknak. A munkálatokat Ozorai Pipo temesi ispán irányította. Megjegyzendő, hogy Timur Lenk mongol hadai 1402-ben tönkreverték a szultáni sereget, maga Bajezid is fogságba került; így mintegy 15 évig az Oszmán Birodalom belső válsággal küzdött, nem tudott beleszólni a balkáni helyzet átalakulásába.
A bárók végül 1401-ben elégelték meg Zsigmond politikáját. Április végén Szécsényi Simon fegyveresekkel megtámogatva fölszólította a királyt, hogy idegen híveit távolítsa el a hatalomból. Zsigmond erre nem volt hajlandó, így az országnagyok letartóztatták, és Visegrádra vitték. Az ország kormányzását országtanács vette át, élén Kanizsai Jánossal, aki „a Szent Korona kancellárja” címet vette föl. Mivel Zsigmond fogságba vetését nem tervezték el előre, az egyébként is heterogén csoport tagjai között hamar viszály támadt. A leendő király személyében sem egyeztek a vélemények, a szóba jöhető jelölteknek (II. Ulászló lengyel király, Vilmos osztrák herceg, valamint Nápolyi László) igen kicsi támogatói bázisa volt. A csoportosulás többsége mindössze az idegeneket akarta eltávolítani a hatalomból, nem a királyt.
A helyzetet kihasználva ifjabb Garai Miklós horvát-szlavón bán azzal az ajánlattal állt elő, hogy átveszi a király őrzését siklósi várában. Az augusztus 31-i egyezség szerint új király választása esetén Zsigmond két héten belül kiszabadul, ha pedig ő marad a király, karácsonyig visszaveszi idegen híveitől váraikat. Biztosítékul Garai fölajánlotta túszként fiát és öccsét. Siklóson a király nyugodtan tanácskozhatott híveivel, ahol úgy határoztak, egyelőre engednek a követeléseknek, ugyanakkor híveivel szövetségét eljegyzésekkel fűzte szorosabbra. Eljegyezte Cillei Hermann leányát, Borbálát, Garai pedig annak húgát, Cillei Annát. 1401. október 29-én Zsigmond közkegyelemben részesítette a lázadókat, majd egyes tisztségek valóban gazdát cseréltek (Stibor helyett például Szécsényi Simon lett az erdélyi vajda). A király végül megerősödve került ki a küzdelemből, bár látszólag vereséget szenvedett.
A firenzei születésű kereskedő-fiú aki Luxemburgi Zsigmond híveként Magyarország egyik legbefolyásosabb urává vált, pénzügyi szakemberként, hadvezérként a déli végvárrendszer kiépítését és védelmét látta el
Zsigmond ekkor elérkezettnek látta az időt cseh királyi ambícióinak megvalósításához. 1402-ben Csehországba ment, ahol a nem sok uralkodói készséggel megáldott Vencel cseh király és német-római császár kinevezte csehországi helytartóvá. Ezután Zsigmond börtönbe vetette bátyját, ahonnan hívei csak 1403-ban tudták kiszabadítani. Augusztus 16-án kölcsönös örökösödési szerződést kötött a Habsburgokkal, majd Pozsonyba országgyűlést hívott össze ahol halála esetén Habsburg Albertet tette meg örökösévé. Ezt a nádor nem volt hajlandó elismerni, ezért Zsigmond leváltotta, és Garai Miklóst ültette a helyére. Az országgyűlés után a király Ausztriába távozott.
Ezt kihasználva a korábbi ligatagok ismét a lázadás mellett döntöttek. 1402 végén Váradon Kanizsai János és Bebek Detre vezetésével hűséget fogadtak Nápolyi Lászlónak, majd behívták az országba. Zsigmond pártján gyakorlatilag csak a Garaiak és familiárisaik maradtak, ám a lázadók mégsem tudtak győzedelmeskedni: a legjelentősebb városok a király hívei maradtak, illetve Zsigmond idejében értesült a felkelésről. Így mire végül 1403. augusztus 5-én Kanizsai János esztergomi érsek Zárában egy alkalmi koronával megkoronázta Lászlót, az ország belsejében már győztek Zsigmond hívei. A király ekkor kedvező békefeltételeket biztosított: aki nyolc napon belül behódol, kegyelmet kap.
Természetesen elszórtan még ezután is folytak harcok, ám a béke 1404-re helyreállt. Zsigmondnak lehetősége nyílt, hogy bekapcsolódjon az európai politikába; ezt olyannyira a maga javára tudta fordítani, hogy 1433-ban (egyetlen középkori magyar királyként) a német-római császári trónra is fölülhetett. Következő cikkünkben ezzel is részletesebben foglalkozunk!
Írta: Urbán Soma
Képek, és kommentárok: Gyenge Dániel
Források:
https://mek.oszk.hu/10600/10633/10633.htm
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1395_majus_17_anjou_maria_magyar_kiralyno_halala/
Sorsfordítók a magyar történelemben (főszerkesztő Romsics Ignác). C. Tóth Norbert: Luxemburgi Zsigmond. Kossuth Kiadó, 2018
A magyarok krónikája (szerk. Glatz Ferenc). Officina Nova, 1995
A képek forrásai:
http://hiresmagyar.network.hu/kepek/hires_magyar_nok/maria_kiralyno
http://cs-tori.blogspot.com/2009/11/ozorai-pipo.html
https://docplayer.hu/108380273-Magyarorszag-luxemburgi-zsigmond-uralkodasa-c-toth-norbert.html
https://keptar.oszk.hu/031900/031965/azosztrkmagyar03rudo_0123_nagykep.jpg
