Gyakorta lehet hallani, hogy a Magyarországot elárulták azzal, hogy nem segítettek neki 1526-ban és utána sem kapott az ország érdemi segítséget. Magyarországot magára hagyták. Az emberek legnagyobb része ezt a teóriát egy legyintéssel elintézi, de érdemes megvizsgálni, hogy Európa többi országa mit csinált ebben a végzetes és egyben sorsdöntő esztendőben. 

Portugália

A 15. század elején a portugál királyok stabilizálták az ország államrendjét, megszilárdították hatalmukat. A tengeri hajózás fejlődésének eredményeként Portugália lett Európa legjelentősebb gyarmatosító hatalma.Ebben a fejlődésben nagy szerepet játszott Tengerész Henrik, aki megalapította a sagresi tengerészeti iskolát. Bár a herceg nem gyakran járt a tengeren, érdemeit nem lehet elvitatni.

A portugálok eltanulták az araboktól a part menti hajózás tudományát, már használták az iránytűt, és sokat fejlődött a földrajzi helymeghatározásuk is. Flottájuk alapját a karavella és a nao hajótípusok alkották. A karavella gyors, kis hajó volt (6 méter széles és 20 méter hosszú), míg a nao tekintélyt parancsoló méretekkel rendelkezett (27 méter hosszú és 8 méter széles).

A portugálok a közvetlen utat keresték Indiába, tehát az afrikai kontinenst akarták megkerülni, amit Vasco da Gamának 1498-ban sikerült is teljesítenie. 

1494-ben Portugália és Spanyolország a tordesillasi szerződésben megállapodott a világ felosztásáról. Portugália kapta a világ keleti felét, míg Spanyolország a nyugati területeket.

Tehát nem meglepő, hogy a 16. századtól Portugália hatalmas gyarmatbirodalmat épített ki azáltal, hogy lakatlan szigetcsoportokat telepített be, és kihasználta a technológia fölényét. 

Képen: Jobb szélen: a tordesillasi szerződés területi felosztása, Bal szélen: a szerződés megkötését ábrázoló grafika, amelynek központi alakja a római pápa. 

A portugál világhatalom kiépítésének lépései

 Brazíliától Indiáig érdekeltségeket tartottak fenn. Ezek közül a legfontosabb az
Arab-tenger volt, amit könnyedén foglalt el erőszakkal a már meggyengült arab törzsektől. A 15. század végén viszont megjelent az Oszmán Birodalom, ami részt kívánt szakítani az Arab-tengeren folyó kereskedelemből. Az apró Portugália képtelen volt ellenállni az oszmán és az időközben megjelenő holland nyomásnak. 

Az ország egyetlen esélye az volt, hogy az Oszmán Birodalmat kétfrontos háborúra kényszerítse, vagyis keleten a portugálokkal, nyugaton a magyarokkal kelljen hadakoznia. Így Portugáliának érdeke lett volna, hogy az oszmánok minél több energiát fecséreljenek el Európa meghódítására. De sajnos az általuk kiépített birodalom 1526-ra megroppant mind gazdaságilag, mind katonailag. Ez a lejtmenet nemcsak a törököknek köszönhető, hanem az egyre erősödő európai nagyhatalmaknak, ill. Portugália saját földrajzi és gazdasági korlátainak. 

Az 1520-as évekre Portugália képtelen volt anyagilag támogatni a nehéz helyzetben lévő Magyar Királyságot.

Magyar Királyság és szomszédai - Velence és Lengyelország

 Magyarország a történelemben bármikor számíthatott két hatalom támogatására, ha az oszmánok ellen kellett hadakozni. Viszont a 16. századra mindkettő az Oszmán Birodalommal szemben engedékenyebb politikát folytatott. 

Velence csúfos katonai kudarcot vallott a tengeren, így kénytelen volt az oszmánokkal békét kötni. Ráadásul a békekötés után az itáliai ügyekben avatkozott be, így a kimerültség szélén álló városállam képtelen volt segítséget nyújtani a Magyar Királyságnak. 

A lengyel és a magyar korona is a Jagelló-ház oltalma alatt állt, de ekkor már a dinasztia a gyengülés jeleit mutatta. I. János Albert 1497-ben vereséget szenvedett Moldvában a törökök ellen, ezt követően békés viszonyra törekedett velük. Sőt Lengyelországnak le kellett mondania a fekete-tengermelléki területekről is. Ezután az országban politikai belviszály alakult ki a földbirtokosok két rétege, a nagybirtokos mágnások és a nemesség között. Mindkettő célja az volt, hogy újabbnál újabb gazdasági és jogi előnyöket csikarjanak ki az uralkodótól a másik fél kárára. Lényegében az 1530-as évekre Lengyelország saját magát bénította meg.

 A 16. század elejére Magyarország elveszítette potenciális szövetségeseit, és ezt a magyarok is érzékelték. A volt szövetségesei vagy Itáliaiban harcoltak, vagy önmagukat kellet megvédeni, így nem volt szabad erőforrás hazánk megsegítésére. A magyar politika az 1520-as évekre megerősödött Habsburg-orientációval sem tudta érdemben ellensúlyozni szövetségesei hiányát. Hiszen a Habsburgok inkább a saját rövidtávú érdekeikért háborúztak, és úgy gondolkoztak, hogy Magyarország eddig is meg tudta magát védeni, ezt követően sem lesz gond. 

Képen: Jobb szélen: A Velencei Köztársaság kiterjedése a 15.-16. százasban, Bal szélen, a Jagelló-dinasztia Lengyelországot, Csehországot, Magyar Királyságot magába foglaló birodalma - Lengyelország (a litván nagyfejedelemséggel együtt) 1386-tól, Csehország a 15. század végén került a Jagellók befolyása alá, a Magyar Királyság felett 1440-1444 között, és 1492-1526 között uralkodott a dinasztia. 

Habsburgok megjelenése Magyarországon

 A kitűnő diplomáciai érzékkel megáldott III. Frigyes és I. Miksa dinasztikus politikájának köszönhetően Miksa unokája, V. Károly (a spanyol trónon I. Károly) császár már Burgundia keleti felét uralma alá hajtotta, ill. Németalföld és Spanyolország felett is rendelkezhetett. 

Viszont a Magyar-és Cseh Királyság sorsába a 15. század végén elvesztették beleszólásukat. Ám hatalmuk visszaszerzésére remek lehetőség volt az 1506-os Habsburg–Jagelló örökösödési szerződés, és az 1463-ban III. Frigyessel kötött bécsújhelyi béke. Ennek értelmében V. Károly öccse, Ferdinánd feleségül veszi Jagelló Annát, Ulászló esetlegesen születő fia pedig Ferdinánd húgát, Máriát. Ez összhangban volt Habsburg Miksa mottójával: „Háborúzzanak mások, te, boldog Ausztria házasodj!”

 Az 1526. augusztus 29-én zajlott mohácsi csata eredményeképpen a gyermektelen II. Lajos örökébe Ferdinánd léphetett – igaz, Szapolyai János fellépésének, az Oszmán Birodalom hódításának és az Erdélyi Fejedelemség kialakulásának köszönhetően egészen a 18. századig csak Magyarország egyes nyugati és északi területei álltak gyakorlatilag Habsburg igazgatás alatt. 

Képen: A Habsburg-ház két ága, a spanyol Habsburgok és az osztrák Habsburgok ága, miután V. Károly 1556-ban lemondott uralkodáshoz való öröklött jogáról, a világbirodalom két részre szakadt, a spanyoloké lett az amerikai gyarmatbirodalom, és Németalföld, az osztrákoknak pedig Ausztria, és 1526-tól a Magyar Királyság jutott osztályrészül. 

A spanyol világbirodalom kialakulása

 A 15. század végén Afrika megkerülésével Portugália megnyitotta az indiai kereskedelmi utakat, amelyekből hatalmas profit származott. Spanyolország Kolumbusz útjainak szponzorálásával csatlakozott a felfedező és gyarmat alapító tevékenységhez. A portugálokkal való kezdeti súrlódásokat az 1494-ben megkötött tordesillasi egyezménnyel sikerült megoldani: eszerint a Zöld-foki szigetektől nyugatra húzódó demarkációs vonaltól nyugatra eső területek (gyakorlatilag a mai Kelet-Brazília kivételével egész Észak- és Dél-Amerika) a spanyol érdekszférába tartozott. Kezdetben az Újvilág csalódást okozott, mert a karibi indián törzsekkel nem lehetett olyan jövedelmező módon kereskedni, mint Indiával. A 16. század elején azonban kalandorok (konkvisztádorok) kis csapata megdöntötte az azték és az inka civilizációkat, ezenkívül hatalmas mennyiségű nemesfém jutott a korona birtokába is. Az 1520-as években megkezdődött a mexikói ezüstbányák kiaknázása. A keleti féltekét a tordesillasi szerződés értelmében meghagyták Portugáliának (csak a Fülöp-szigeteket gyarmatosították az 1560-as években). Összességében Spanyolország az akkori világ legnagyobb birodalmát alakította ki. 

A Habsburgok megszerzik a hatalmat

Károly, német-római császár 1516-ban szerezte meg a spanyol trónt. Spanyolország trónjának megszerzése azonban három évtizeddel ezelőtt esélytelennek tűnt. 1497-ben Habsburg Szép Fülöp Kasztíliai Johannával kötött házasságot. Az akkor még meg sem született fiuk, Károly az öröklési rangsorban csak a harmadik helyet foglalta el, így halálesetek sorozatának kellett volna történnie, hogy valaha is spanyol király legyen. Meglepő módon éppen ez történt.

Így 1516. január 23-án I. Károly néven elfoglalta a spanyol trónt. 

Franciaország

 1453-ban véget ért a százéves háború, azonban negatív hatásai sokáig érződtek (katonák és rablóbandák újra és újra feldúlták a vidéket, elpusztítva az épületeket, a termést, ami egyes régiók teljes elnéptelenedését okozta). 

A 15. század végére Franciaországban helyreállt a rend, megerősödött, tehát expanzív külpolitikát kezdett folytatni, mivel európai nagyhatalommá szerettek volna válni. VIII. Károly (1483-98), XII. Lajos (1498-1515) és I. Ferenc (1515-47) is mindent ennek a célnak szentelt alá. A Valois-házból származó XII. Lajos minden tőle telhetőt megtett, hogy külföldön a francia érdekeket érvényesítse. Helyesen ismerte fel, hogy ha az országot nagyhatalommá szeretné tenni, elsőként Itáliát kell meghódítania. Ismét feltámadtak a franciák középkori itáliai ambíciói, viszont ekkor már az európai politikai és katonai helyzet gyökeresen megváltozott. 

XII. Lajos tervei veszélyeztették a Habsburgok Észak-Itália nagyobbik részére kiterjedő birtokait. Franciaország helyzetét nehezítette az is, hogy a Dél-Itáliában található Nápolyi Királyság sem támogatta, sőt ellenségesen fogadta a francia terjeszkedést. Franciaország először katonai erővel próbált nyomást helyezni a Nápolyi Királyságra. XII. Károly megkérdőjelezte II. Aragóniai Alfonz nápolyi király jogait az Anjou-örökségre hivatkozva, és 1495-ben hadsereget küldött Nápolyba. Alfonz rokona, Aragóniai Ferdinánd küldött felmentő sereget. 1503-ban francia sereget megsemmisítették, de a győzelemnek ára volt. Ezután a Nápolyi Királyság a spanyol érdekszféra részévé vált. 

Franciaország szintén kudarcot vallott Németalföld visszaszerzésében. A burgundi hercegek férfiágának kihalása (Merész Károly, 1477) után Burgundi Mária örökölte a tartományokat, és ezzel azok 1482-ben a Habsburg-házból származó férjéhez, I. Miksa német-római császárhoz kerültek. Miksa unokája és utóda, V. Károly
német-római császár egyesítette uralma alatt az összes németalföldi Habsburg-uradalmat. 

Képen: V. Károly világméretű birodalma, melyet nyomatékosított az az elhíresült mondás, mely úgy szól, hogy "Károly birodalmában sosem nyugszik le a nap" 

A francia kakas és a Habsburg kétfejű sas viadala

 Eleinte a két ország nem közvetlenül csapott össze. A franciák először kísérletet tettek a Habsburg érdekszféra szűkítésére. Ilyen próbálkozásokra például a nápolyi területek vagy Burgundia megszerzése során került sor, de ide sorolható a Habsburgok németalföldi kiszorításának kísérlete is.

Az összes próbálkozás kontraproduktívan hatott. Hiszen mindegyik terület Habsburg kéz alá került. Így Franciaország kénytelen volt már közvetlenül harcba szállni legnagyobb ellenfelével.

Megvizsgálták, hogy melyik területen tudnának a leggyorsabban sikereket elérni, és végül arra jutottak, hogy egyedül Itáliában lehet esélyük. 

 A kezdő lépést I. Ferenc tette meg, mivel ki akart törni a stratégiai bekerítésből (hiszen szomszédjai többnyire Habsburg pártiak voltak), így támadást indított a spanyol Navarra ellen, de a harc végül francia földre tevődött át. Ráadásul, az sem segített, hogy Itáliában sem alakultak megfelelően a dolgok. A francia csapatokat kiűzték, így a francia király egyetlen szövetségese, Velence jobbnak látta, ha békét köt. I. Ferenc ebben a szorult helyzetben úgy döntött, hogy személyesen vezet hadjáratot Itáliába. Az 1525-ben lebonyolított hadjárat a páviai csatában csúcsosodott ki. A csatára I. Ferenc biztosan kellemetlenül emlékezett vissza, mivel nemcsak vereséget szenvedett, hanem fogságba is ejtették. 

 A paviai csatával véget ért a francia-itáliai háború, de a franciák elszántságát az is jelzi, hogy rögtön elkezdtek újból szervezkedni. I. Ferenc, miután nyolchavi fogság után hazatért, megkötötte a német-római császár itáliai előretörését rossz szemmel néző pápával, Velencével, Firenzével és a Milánói Hercegséget visszakövetelő Sforzákkal a cognaci ligát. Így újrakezdődött a Habsburg-francia háború Itáliában. 

A cognaci ligát sem lehet eredményesnek nevezni, akárcsak az itáliai háborúkat, de arra megfelelő volt, hogy a császár erőit lefoglalja. Így Szulejmánnak nem kellett aggódnia, hogy a hatalmas Habsburg Birodalommal és erőforrásaival kelljen szembenéznie. 

Képen: Jobb szélen: Az 1525-ös paviai csata, mely a 8.-9. században kezdődő lovagkor utolsó emlékezetesebb összecsapása volt, Bal szélen: a Habsburg-Valois párharc illetve az itáliai háborúk fontosabb műveletei

Írta: Bereznay István 

Képek, szerkesztés: Gyenge Dániel

Források: 

Salamon Konrád - Világtörténelem

Rubicon- B. Szabó János és Korpás Zoltán - Európa mohácsi csatavesztés idején

Történelem II - Szabó Péter és Závody Géza

Herber Attila, Martos Ida és kollektív: Történelem 4, 1500-tól 1789-ig

1526-ban Lajos már márciusban tudta, hogy Szulejmán hadjáratot tervez Magyarországra, ezért 1526. április 24-én úgy határozott, hogy össze kell hívni a hadsereget. A magyar csapatoknak július 2-án kellett volna találkozniuk Tolnán. Ez a kései időpont  volt a magyar hadvezetés első hibája. A török hadak, már június 30-án Nándorfehérvárnál tartózkodtak, így az az esély, hogy a határon küzdjenek meg velük elveszett. Az találkozási időpont csak akkor lett volna releváns, ha Nándorfehérvár magyar kézen van, így a felmentő sereg éppen oda érhetett volna. Nándorfehérvár után Pétervárad volt a legfontosabb kulcs az országhoz, ezért létfontosságú lett volna a várat felmenteni vagy minél tovább elhúzni az ostromot. De sajnos július 2-án egyetlen katona sem állomásozott Tolnán (maga a király sem), így a felmentő seregben sem bízhattak a védők. A védők felkészületlenül várták az ellenséget és még így is sikerült 13 napig kitartaniuk (július 13-27). 

Ezért érdekes végig gondolni, hogy mi lett volna, ha a vár védői felkészültebbek lettek volna. Valószínű, hogy sikerült volna a szultáni sereget kivéreztetni és így a hadjárat itt befejeződött volna. Szomorú tény, hogy maga a király is csak július 20-án vonult ki Budáról ezzel könnyelműen azt jelezte, hogy még ő sem tartja fontosnak a tolnai találkozást.

I. (Nagy) Szulejmán török szultán, és II. (Jagelló) Lajos magyar király a szembenálló hadseregek főparancsnokai

A magyaroknak még volt némi esélyük, hogy Dráva vonalán védekező állást vegyenek fel, de Újlak eleste mindent megváltoztatott. A magyar seregnek esélye sem volt Eszékre érkezni a szultáni sereg előtt. A közelben állomásozó Tomori Pál és 10 000 katonája nem merte vállalni az összecsapást a szultáni sereggel, ami jó döntés volt, hiszen a magyar seregnek nem volt tüzérsége. Így a legközelebbi csata helyszíne Mohács volt. Esetleg a kedvező fekvésű Krasicánál lehetet volna csatát vállalni, de a magyar szállítóhajók késése (amelyek a tüzérséget szállították) miatt ez lehetetlen volt. Az utolsó esély, hogy a csatát elkerüljék augusztus 22-én érkezett a királyhoz.  Szapolyai János javasolta a királynak a visszavonulást, mivel serege még csak Szegednél volt és biztos volt, hogy nem érkezik oda a csatára. Viszont augusztus 19-én tartott haditanácson Tomori Pált és Szapolyai Györgyöt választották vezéreknek, és ők már a mohácsi síkot jelölték ki az ütközet helyéül. Sőt augusztus 20-án elkezdték a tábort is építeni. A király szerette volna a közelgő végzetet elodázni, de Tomori hallani sem akart erről, sőt Krasicához vonult és az itt lévő 10 000 katonájával próbálta hátráltatni a török előrenyomulást. Tomori katonái nem voltak elegen  a török sereg legyőzéséhez, de sikeresen feltartották őket. Végül augusztus 22-én, rögtönzött haditanácson döntöttek és a király ötletét elvetették. Megerősítették, azt az elgondolást, hogy Mohácsnál kell megvívni a csatát, viszont Tomorinak is megtiltották, hogy Krasicánál vívja meg a saját csatáját. 

Mennyire volt jó döntés Mohács választása

Fentebb részleteztem, hogy a mohácsi sík kiválasztása kényszer volt, hiszen a korábbi összecsapás lehetőségeit vagy a magyarok tétovázása vagy pedig a török sereg gyors mozgása húzta keresztül. Augusztus 22-én a magyaroknak csak kettő választásuk volt visszavonulni vagy Mohácsnál csatát vállalni.  

Tomori Pál kalocsai érsek, a felvonuló magyar hadsereg egyik fővezére

Tomori Pál és társai terve ésszerű volt, hogy a hatalmas török hadsereget darabokban megsemmisíteni, amíg átkelés zajlik. A szultáni hadsereg három lépcsőben haladt előre. Az elsőben az akindzsik, másodikban a ruméliai hadsereg és utoljára az anatóliai sereg a szultáni sereggel. Az első és a harmadik lépcső között 1-2 napos távolság volt, amivel bizonyára Tomori Pál is tisztában volt és ezt ki akarta használni. A sereg sebezhetőségével maga a szultán is tisztában volt és ezért a lassabb, de biztonságosabb átkelést választotta. Mohács mellet szólt még, hogy fekvése miatt a védők előnyben voltak, hiszen a nagy török sereg nem tudott kibontakozódni. Ezzel a szultán is tisztában volt, hiszen a mohácsi síkhoz nem a teljes sereget rendelte. A magyarok joggal reménykedtek, hogy a védekező állásaikból képesek legyőzni a kifárasztott török sereget. A török seregnek pihenésre volt szüksége a krasicái ütközetek után, sőt az élelemből is kezdtek kifogyni, így fontos volt a mohácsi kikötő megszerzése, hogy a török szállító hajókat fogadni tudják, de a kikötő és a törökök között ott voltak a magyarok. A magyar hadvezetésnek  voltak ésszerű érvei Mohács mellet  de kettő tényezőt figyelmen kívül hagytak. A csata napján a magyaroknak semmilyen információjuk nem volt a török sereg méreteiről és tartózkodásáról, ez a csata elején fog hibás döntést eredményezni. Ráadásul a magyar sereg végig defenzív gondolkozású volt, így kivitelezhetetlen volt Tomori azon elgondolása, hogy védekező állásból megsemmisítsék a török elő sereget. Hiszen semmi akadálya nem volt annak, hogy ha az akindisz nem bírnak a magyar sereggel, akkor bevárják a szultáni sereget. 

A magyar és az oszmán sereg felállása, és hadmozdulatai részletesen feltüntetve a domborzati viszonyokat melyek szintén nagy befolyással bírtak a csata kimenetelére

Véleményem szerint jobb lett volna visszavonulni és Szapolyai János seregeivel egyesülni. Igaz, hogy ország jelentős részét fel kellett volna adni és a törökök utánpótláshoz jutottak volna, de ezután a felperzselt föld technikájával ismét el lehetett volna nyújtani az utánpótlási vonalat. Nehezebb lett volna alkalmas csatateret találni, de legalább több emberrel rendelkeztek volna és offenzívebbek lehettek volna a magyar hadak. Így az új csatatéren kihasználhatták volna a magyar lovasság erejét (Az első cikkben a magyar és a török lovasság harcmodorát jellemeztem.), amitől a védekező állás megfosztotta őket. 

A következő cikkben csatát fogom elemeire szétbontani. Megvizsgáljuk a magyar hadvezetés téves gondolkozásának az eredményeit

Források:

Rubicon folyóirat 2020/1

Kings and Generals - Battle of Mohács Mohácsi csata (dokumentumfilm)

.

Írta: Bereznai István

Képeket szerkesztette és illesztette: Gyenge Dániel

A Szent Korona hazatérése 1790-ben lehetőséget biztosított arra, hogy a felségjelvény és a többi ékszer kutatása fellendülhessen. Egyrészt a hazahozatal országos ünnepségsorozatának köszönhetően jelentősen megnőtt az érdeklődés a klenódiumok története, leírása stb. iránt, másrészt a közszemlék alkalmával rengeteg embernek volt lehetősége az ékszeregyüttest megtekinteni. Később a kutatók külön is szemügyre vehették, ennek eredményeképpen pedig részletes leírások és rajzok születhettek. 

Sok tudományos igényű munka született ebben az időben a Szent Koronával kapcsolatban. Különösen kiemelném itt Decsy Sámuel koronatörténetét, mely A’ magyar Szent Koronának és az ahoz tartozó tárgyaknak historiája címet viseli. A mű a felvilágosodás szellemében és az új királlyal, II. Lipóttal szembeni várakozás hangulatóban íródott. A szerző író, orvos, aki sokat fáradozott a kulturális élet és az irodalom fellendítésén.

A kép felirata: Ilyennek írták eddig Tudósaink a’ Magyar Szent Koronát; Mi Ilyennek találtuk 1790-ben Febr. 16-ik napján

Decsy több esetben a meglévő források alapján kutat és következtetéseit ezek alapján vonja le, művében sok korábbi forrást megvizsgál. Munkájában olyan információkat vet papírra, amelyek ma már alapvetőnek számítanak, de a korszakban még újak voltak. Részletesen írja le a Szent Korona, a jogar, az országalma, a mai kard és a koronázási palást kinézetét és a rajuk szereplő különböző ábrázolásokat. Ilyen alapvető dolog például az, mikor leírja, hogy a Szent Korona két részből áll és ezek külön helyen és időben keletkeztek („más szerzője vólt a szent koronánk alsó karikájának, más a fel nyúló abrontsoknak, (…) amaz régibb ezeknél.”) Sokak ellenérzését váltotta ki a korszakban az az állítás, hogy a korona sosem volt Szent István király fején (mára bebizonyosodott, hogy ez is igaz). Decsy is egyetért: nyíltan kimondja, hogy szerinte a mai Szent Korona nem azonos államalapító királyunkéval:

„A magyar nemzetnek nagyobb része annak lenni véli; mi pedig ellenkező értelemben vagyunk, és mostani szent koronánknak mind mivéböl, mind formájából, mind annak alsó karikájára mettzett görög betükböl és nevekböl meg mutathattyuk azt, hogy ez soha sem vólt Sz. István király fején, nem is lehetett.”

Számos kérdést tárgyal a Szent Korona történetét és az uralkodói jogokat illetően (pl. származhatott-e a királyi méltóság a pápától, vagy az 1440-ben a Szent István fejereklyéről levett korona azonos-e a II. Szilveszter pápától kapott koronával, kapott-e egyáltalán tőle koronát Szent István stb.) Ahhoz az állításához, hogy a királyi méltóság biztosan nem a pápától származott, hozzá kell tennünk azt is, hogy a mű a felvilágosodás korában íródott és ezen kívül is tartalmaz egyházellenes megjegyzéseket. Források alapján (Pietro Ranzano írásai, a Szent Márton apátságnak és a Pécsi püspökségnek adott Szent Istváni oklevelek) úgy véli, hogy Szent István apja és nagyapja is viselte már a királyi címet. Szintén az előbbi források egyike alapján feltételezi, hogy államalapítónk már a II. Szilveszter pápához menő követség előtt is (a magyar főrendek választása alapján) viselte a királyi címet és apostoli áldásért küldött követeket Rómába (de kapott ott királyi jelvényeket is: egy másik koronát és egy apostoli keresztet). Ebből következik az az állítása, hogy már a követjárás előtt is lennie kellett egy koronának. Ezt Attila koronájával azonosítja. Leírja, hogy Árpádtól Sámuel királyig Attila koronájával koronázták meg a királyokat (így Szent Istvánt is). Szerinte Attila halála után ezt a koronát Szvatopluk morva fejedelemnek ajándékozták az itt maradt hunok és Árpád fejedelem szerezte tőle vissza

(„E’ vólt az, mellyet Péter és Sámuel királyoknak egymással való vetélkedések alatt II. Henrik Tsászár el vivén Romába küldött, ’s többé viszsza sem adott”).

Decsy vélekedése szerint ezért nem maradt fenn ez a felségjelvény. Azt írja, hogy pápától kapott ékszerrel koronázták meg az utána következő királyokat és 1084-ben, államalapító királyunk szentté avatásakor került a szent ereklyéi mellé (és innen vették el I. Ulászló koronázásakor). Véleménye szerint a koronázási paláston lévő hímzés is a pápától kapott koronával a fején ábrázolja Szent Istvánt (korábban azt írta, hogy VII. Gergely pápa hasonló koronákat küldött a bulgáriai és a szerbiai királyoknak is).

A kép felirata: I. A’ Magyar Szent Korona homlok részének valóságos lerajzolása; II. A’ Magyar Szent Korona hátúlsó részének valóságos lerajzolása (Forrás: Decsy koronatörténet)

Decsy cáfolja azt, hogy a mai Szent Koronát II. Szilveszter pápa küldte volna egy angyali látomás után. Felveti hát a kérdést: mitől angyali, apostoli és szent a magyar korona? Erre több választ ad: apostoli, mert az apostolok képei találhatóak rajta, angyali, mert Gábor és Mihály arkangyalokat is ábrázolják képei. Szerinte a „Szent” nevet azért érdemli ki, mert királyokat koronáztak vele (állítása szerint ebben az értelemben tulajdonképpen minden korona szent), azért, mert a királyoknak elméletileg erkölcsileg tökéletesnek kell lenniük, és végül azért, mert a korona a nemzet és az uralkodó közötti szerződésnek a szent záloga.

Felteszi a kérdéseket (mint mások is a korszakban), hogy hol, és kinek készült a mai Szent Korona, illetve ki készíttette, ki volt az „ajándékozó”. Azt írja, hogy az alsó fele, az abroncs mindenképpen bizánci kultúrájú területen készült és ajándékozója Dukász Mihály volt. A hátsó oldal három képe őt, a fiát vagy az öccsét (Decsy amellett érvel, hogy a fiát) és I. Géza magyar királyt ábrázolja. (Ezek ma már alapvető ténynek számítanak.) Arra a kérdésre is keresi a választ, hogy kiket neveztek akkoriban törököknek, ugyanis a klenódium görög nyelvű felirata szerint az a törökök királyának készült. Arra jut, hogy a korszakban az erdélyi magyarokat hívták így. Felhozza még az 1071-es nándorfehérvári hadjáratot is, ahol a görögök Géza (akkor még herceg) pártfogásába ajánlották magukat, és nem az akkori király, Salamon előtt tették le a fegyvert. Ezekből kifolyólag lehetségesnek tartja, hogy Géza még herceg korában lett a felségjelvény birtokosa, és koronánk a görögökkel való béke megkötése alkalmával adott ajándékok között volt. Azon a véleményen van, hogy I. Gézátók kezdve koronázták ezzel az ékszerrel a magyar királyokat. Leírja, hogy a keresztpántokkal és a függőkkel pedig Károly Róbert vagy Nagy Lajos korában egészíthették ki.

Decsy külön kitér a koronázási kesztyűk és saruk leírására, képeiket pedig közli is.

Szól továbbá a külföldre vitelekről is: a korona és a felségjelvények addigi kilenc elviteléből hetet leír, kettőről pedig csak említést tesz. „Izraeliták’ szövetség ládája, annyit bújdosott vólna (…), mint szent koronánk imitt amott” – írja. Könyve második és harmadik részében papírra veti a korona őrzésének körülményeit, a koronázások törvényes menetét és II. Lipót (akkor még nemrég történt) koronázását is.

Decsy Sámuel munkája ma is fontos és értékes forrásanyag, hiszen az elsők között összegezi azt a tudást, ami a korszakban elérhető volt. Mivel a nyelvújítás előtt közvetlenül keletkezett, nem utolsósorban egy nyelvészetileg is értékes műnek számít.

Szerző: Szmodis Borbála

Források:

Az első kép forrása: Rubicon történelmi folyóirat, 2018/7-8; A Szent Korona diadalmenete Bécstől Budáig – Soós István cikke

Decsy Sámuel: A’ magyar szent koronának és az ahoz tartozó tárgyaknak historiája

http://www.kozpontiantikvarium.hu/konyv/decsy-samuel-magyar-szent-koronanak-es/24917

 https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/d-750BB/decsy-samuel-75155/

József 1784-ben Bécsbe szállíttatta a Szent Koronát és a felségjelvényeket. Az egész országból érkeztek hozzá a tiltakozó feliratok, de ezeket válaszra sem méltatta. 1789 december elejétől azonban engedékenyebb hangot ütött meg, igyekezett lecsillapítani az elégedetlenséget és orvosolni a rendek sérelmeit. Megígérte, hogy országgyűlést fog összehívni és a Szent Koronát visszaküldi Magyarországra. Előbbi ígérete halála előtt nem valósult meg, az utóbbi viszont igen. 1790. január 28-án bocsátotta ki azt a híres pátensét, amiben három kivételével az összes – magyarországi uralkodása alatt – kibocsátott rendeletét visszavonta. Valamivel később elrendelte, hogy a Szent Koronát szállítsák Budára és a Szent Jobbot őrző kápolnába vigyék, az ereklyét pedig vigyék át a nagy jezsuita templomba. A kápolnát falazzák el úgy, hogy csak a bejárata maradjon meg, a termet pedig, ahol a koronát őrizni fogják, zárják el egy nagy vasajtóval, oda csak a templomon keresztül lehessen bejutni.

Az uralkodó utasította a két koronaőrt, Keglevich Józsefet és Nádasdy Mihályt, hogy egy kijelölt napon (már korábban az elszállítás végső határidejeként március 1-jét jelölte ki) négy magyar királyi nemesi testőr és őrmesterük kíséretében vigyék a Szent Koronát Budára, ott pedig az ország zászlósurai, a királyi helytartósági biztosok és a Helytartótanács tagjai vegyék át a várban.

A Szent Korona közszemlére tétele a Esterházyak köpcsényi kastélyában; Clark Christian Viktor: Chronicon Viennense, 1790

Ezután elkezdődhetett a hazahozatal magyar szervezése, melyet Pálffy Károly kancellár irányított. Megfogalmazták a magyar főméltóságokhoz és a kormányszervekhez intézett leiratokat, melyekben elrendelték egy ideiglenes koronaőrség felállítását, illetve utasításokat adtak az útvonallal és a fogadással kapcsolatban. Továbbá kiegészítették a kíséretet két udvari titkárral is. Kijelölték a menet éjszakai állomáshelyeit, melyek a következők voltak: Köpcsény, Győr, Esztergom és Buda. Értesítették azokat a főnemeseket és városokat, akik a fogadásban érintettek voltak. A budai fogadás megszervezését Zichy Károly országbíróra bízta a kancellár azzal a kikötéssel, hogy az átvételre a királyi palota nagytermében kerüljön sor.

Sok egyeztetés után végül kialakult az „ordo”, az a rend, aminek előírásai szerint szállítják a Szent Koronát Budára: február 18-án az Orsini-Rosenbereg udvari főkamarástól való átvétel után két koronaőr a koronaládába helyezi az ékszereket. A reggeli órákban kell elindulni. A koronaláda egy hatlovas hintón legyen, két oldalán végig egy-egy testőr lovagoljon kivont karddal. Előtte egy négylovas hintó legyen három testőrrel, mögötte pedig szintén egy hatlovas hintón a koronaőrök és a két titkár foglaljanak helyet. A menet legvégén egy négylovas hintóban utazzanak a kíséretet ellátó komornyikok és szolgák. Az éjszakai állomáshelyeken pedig a testőröknek kell az ékszerek mellett tartózkodniuk.

Az átvétel a leírtak szerint történt. Bécsben már napok óta szóbeszéd tárgya volt a magyar korona ünnepélyes hazaszállítása, az egész városban a Szent Korona papírra festett képét árulták. A menetet néhány Bécsben tartózkodó magyar főúr elkísérte a város határáig (pl. herceg Esterházy Antal, gróf Esterházy Ferenc). Pozsony és Moson vármegyék küldöttségei előrementek a korona fogadására a határra, majd elindult a menet az első éjszakai megállóhelyre, az Esterházy család köpcsényi kastélyához. Ott az uradalomhoz tartozó négy faluból a jobbágyok és a mezőváros lakosai felsorakozva várták a felségjelvényt. Díszlövések és köszöntőbeszédek után a kastély legdíszesebb termében egy órára közszemére a tették a Szent Koronát. Ezután hálaadó mise és hajnalig tartó ünneplés következett. Másnap egy újbóli rövid közszemle után folytatták az utat.

A Szent Korona és kísérete Budára érkezik

A Pozsony vármegyei küldöttség Köpcsény határáig kísérte a Szent Koronát, onnan pedig Moson vármegye vette át a kíséretet. Oroszvár, Rajka és Magyaróvár érintésével érkeztek meg Győrbe, ahol ágyúszóval, harangzúgással és „Éljen a’ Magyar Szabadság!” kiáltással fogadták a menetet. Itt a templomba vitték a koronát és az oltárra helyezték, hogy megtekinthető legyen. Sötétedés után pedig több ezer gyertya és fáklya világította be az épületeket, sok helyen fénylő transzparenseket is emeltek. Éjszakára a püspöki udvari kápolnába kerültek az ékszerek. Másnap a Győri bandérium a megyehatárig kísérte a felségjelvényt. A kíséretet Gönyűnél vette át Komárom vármegye nemesi bandériuma. Továbbhaladva, Újszőnynél is ünnepélyes fogadásban részesült a menet, majd Süttőn és Nyergesújfalun keresztülhaladva ért este kilenc óra táján Esztergomba. A várost itt is kivilágították. Reggel a megyei bandérium Dorogig kísérte a Szent Koronát, a budai küldöttség a megyehatáron vette át a kíséretet.

A budai ünnepségsorozat a Zichy Károly országbíró által kidolgozott, pontosan szabályozott rendben történt és február 21-étől 24-ig tartott. A megyehatártól Pilisvörösváron (itt csatlakoztak Szentendre és Óbuda lovasai, kecskeméti jász és kun lovascsapatok, a vármegye küldöttsége, ill. a nádori bandérium) és Óbudán (itt ünnepélyesen üdvözléssel fogadták a felségjelvény érkezését, felsorakoztak a város lakosai és csatlakozott Buda polgárőrsége és a pesti lovas polgárőrség három százada) keresztül érkezett meg a menet Budára. A fővároshoz vezető országút mentén kapcsolódtak be a menetbe a helyi szerzetesek, növendék papok és a pesti diákság. Az ünnepélyes bevonulás után beszédek és díszlövések következtek. A Szent Koronát és az ékszereket a királyi palota egy feldíszített termében helyezték el. Kinyitották a koronaládát és Keglevich koronaőr a palota erkélyéről vagy folyosójáról felmutatta a lelkes tömegnek. Ezt a termet az előírásoknak megfelelően szigorúan őrizték. A város egész éjszaka fényárban úszott és tartott a népünnepély. Másnaptól (február 22-étől) három napig az ékszeregyüttest közszemlére tették a Zsigmond-kápolnában. A három nap elteltével visszatették a klenódiumokat a koronaládába és szigorú őrizet alatt tartották. Február 22-én délelőtt Batthyány József hercegprímás hálaadó misét celebrált, este Nádasdy koronaőr egy táncmulatságot rendezett, az ünnepségsorozatot pedig a cs. kir. lovas- és gyalogezredek díszszemléje zárta.

Ezután rendelkeztek egy állandó koronaőrség felállításáról és kijelentették, hogy az ékszeregyüttest csak veszély esetén lehet máshová szállítani. Így mintegy hatvan évig a Szent Korona csak a napóleoni háborúk és a pozsonyi koronázások alkalmával hagyta el Budát.

Az első erdélyi magyar újság, az Erdélyi Magyar Hírvivő első számának címlapja, mely a helyi események mellett a Szent Korona hazaérkezéséről is tudósított.

Források:

Készült Soós István A Szent Korona diadalmenete Bécstől Budáig c. cikke alapján (megjelent: Rubicon történelmi folyóirat 2018/7-8.

Írta és a képeket válogatta: Szmodis Borbála

József 1780-ban került trónra, és nagy buzgalommal fogott bele a reformokba. Uralkodása talán a legjobb példa a felvilágosult abszolutizmusra, mert abszolutista uralkodóként felvilágosult elvekkel kormányzott, tehát a modernizáció felülről jött. A magyarok megrökönyödését először az váltotta ki, hogy nem koronáztatta meg magát magyar királlyá, ezáltal nem tett esküt a magyar törvények betartására és nem volt köteles figyelembe venni a rendi jogokat sem. Intézkedései között találunk pozitív (pl. türelmi rendelet, jobbágyrendelet) és negatív (pl. szerzetesrendek feloszlatása) megítélésűeket is, illetve olyanokat, melyeket a közvélemény gyökeresen elutasított, de hosszú távon és közvetetten mégis fejlődéshez vezettek (pl. nyelvrendelet). Voltak olyan intézkedései is, amik feleslegesen bolygatták meg a hagyományokat (pl. koporsós temetés megszüntetése, körmenetek betiltása) és több társadalmi réteg ellenérzését élezték ki értelmetlenül az uralkodóval szemben.

Ilyen volt 1784-ben a Szent Korona Bécsbe vitele is. II. József 1782-ben döntötte el, hogy birodalma országainak koronázási ékszereit Bécsben gyűjti össze. A cseh ékszeregyüttest még Mária Terézia vitette Bécsbe 1743-ban a porosz veszély miatt. II. József ezeket a Schatzkammer-ben található többi császári és király koronával és klenódiummal együtt egy üveges szekrénybe, a 10. számú almáriumba tettette, hogy nyilvánosan megtekinthetők legyenek.

Habsburg II. József Mária Terézia fia, a "kalapos" király. Az uralkodó modernizációba vetett hite és abszolutista elköteleződése abban is megnyilvánult hogy nem ragaszkodott a középkori rendi hagyományokhoz, és a koronázási ékszereket is holmi kiállítási daraboknak tekintette. Ennek jegyében hozatta Bécsbe a magyar Szent Koronát és a hozzá tartozó koránázási tárgyakat is. 

1783 január 17-én az uralkodó kiadott egy rendelkezést, mely értelmében egy felvilágosult szellemben nevelendő klérus képzését írta elő, és a kispapok képzési- és egyik szálláshelyéül a pozsonyi várat jelölt ki, ami 1608 óta a Szent Korona őrzési helye volt. Sokan erre az intézkedésre a korona elszállításának ürügyeként tekintettek. Az Egyházügyi Udvari Bizottság és a Magyar Királyi Udvari Kancellária egyetértett abban, hogy a lehető legjobb megoldás az lenne, ha a koronázási klenódiumokat Budára vinnék. A kancellária ezt feliratban javasolta is az uralkodónak. Az érvek emellett szóltak: a Szent Korona az országból való kivitele háborús vészhelyzeten kívül ugyanis 1608 óta törvénytelen.

Nem csoda hát, hogy az intézkedés a magyar rendek ellenreakcióit váltotta ki. II. József az említett kancelláriai feliratot és a bizottság protokollumát elutasította, és válaszában kifejtette, hogy a „a legegyszerűbb, a legtermészetesebb és a legillendőbb” lesz Buda helyett a Bécsbe szállítás és a császári kincstárban való elhelyezése (így a koronaőrség megszűnne) a monarchia többi klenódiumával együtt. A főrendek azonban nem fogadták el a választ. Két felirat-leirat váltás történt még az uralkodó és a kancellária között, melyekben lényegében mindkét fél ismételte korábbi álláspontját. Ezeken kívül érkeztek még a Helytartótanácstól is az egyet nem értést kifejező feliratok. II. József a legtöbbet válaszra sem méltatta. Állítólag az egyikre ráírt megjegyzésként egy Horatius-idézetet („Risum teneatis amici?”, vagyis „Meg tudjátok állni nevetés nélkül, barátaim?”), ezzel is kifejezve, hogy mindenképpen véghezviszi az akaratát. A kancelláriához intézett második leiratában (április 5.) tette II. József megmásíthatatlanná intézkedését. Utasította a koronaőröket a korona és a klenódiumok Bécsbe vitelére, és elrendelte, hogy az elszállítást hirdessék ki mindenhol az országban.

II. József császár rendelete a magyar koronázási ékszerek Bécsbe hozataláról

További próbálkozások történtek még a kancellária részéről az uralkodó meggyőzésére (kompromisszumos megoldást ajánlottak: maradjanak az ékszerek Bécsben a koronaőrség felügyelete alatt, majd azt javasolták, hogy a klenódiumokat vigyék át a pozsonyi Szent Márton templomba, ahol a koronázások előtt ideiglenesen egyébként is őrizni szokták), ill. Nicky Kristóf tárnokmester és gróf Csáky János országbíró tett még egy utolsó kísérletet egy felirattal, de József elutasította őket vagy válaszra sem méltatta.

A koronázási jelvények Bécsbe vitelét április 13-ra tűzték ki. Tíz órakor Nicky Kristóf, gróf Batthyány József és a Helytartótanács tagjai megjelentek a pozsonyi vár koronatornyában. Jelen volt még a két koronaőr, Keglevich József és Balassa Ferenc is. Kinyitották a Szent Koronát őrző teremhez vezető három ajtót, majd az odarendelt lakatosmester leolvasztotta a ládáról a pecséteket és – mivel a koronaláda kulcsai még nem érkeztek meg Bécsből - feltörte a láda zárjait. Mivel Mária Terézia 1741-es koronázása óta nem volt felnyitva, a koronaláda sérüléseket szenvedett, úgyhogy nem tudták abban szállítani. Gróf Balassa Ferenc új ládát rendelt és utasítást adott a régi megjavítására. Kivették a ládából a klenódiumokat és a korábbi leltározási jegyzékeket, így vették észre, hogy a Szent Korona keresztje el van hajolva és a jogarról egy aranylánc és egy aranygömb leesett és a jogar tokjában van papírba csomagolva. Az új ládát lezárták és Balassa hintójára helyezték (Bécsből nem küldtek külön hintót a szállításra) és az ajtók kinyitása, ill. a ládanyitás nehézségei miatt késve, délután két órakor indultak el. Nyolc órakor érkeztek Bécsbe, és Domenico del Dono kincstárnok felügyelete alatt a császári-királyi kincstárban helyezték el a ládát. Két nappal később II. József megszüntette a koronaőrséget is.

Mint várható volt, az intézkedés óriási felháborodást váltott ki az egész országban. A 49 vármegyéből 42 küldött sérelmező feliratot. Voltak ezek között kérlelő (pl. Temes megye) és keményebb hangvételű feliratok (pl. Sopron megye) is. A legtöbben azonban nem kaptak választ panaszaikra.

A pozsonyi vár. 1608-tól II. Habsburg Mátyás megkoronázásától kezdve a vár délkeleti tornyában őrizték a főrendek közül kinevezett koronaőrök által a Szent Koronát. Az 1608-as törvény értelmében nem lehetett a Szent Koronát békés időszakban elszállítani a várból, az 1712-1715-ös III. Károly császár által összehívott pozsonyi diétán amellett hogy megerősítették az 1608-as rendelkezéseket, csupán háború esetére engedélyezték a korona elvitelét az uralkodó-apparátusnak. II. József azonban nem volt rest és semmi sem állhatott útjába. 

Sokat tárgyalt kérdés, hogy az uralkodónak mi volt ezzel a lépéssel a szándéka vagy származott-e belőle valamilyen haszna. II. Józsefnek meglehetősen felvilágosult elképzelései voltak az uralkodói ékszerekkel kapcsolatban (így a magyar Szent Koronával is). A klenódiumok egy üveges szekrénybe tételével mintegy kiállítási tárggyá alacsonyította le őket. Keményen fogalmaz a Szalay-Baróti-féle A magyar nemzet története c. műve:

„Fölöslegesnek találta az arra fordított nagy őrizetet, nevetségesnek azt, hogy úgy tekintik, mint valami szentséget.”

Azonban minden tiltakozás és a meglehetősen rossz közhangulat ellenére a koronázási ékszeregyüttes a bécsi kincstárban maradt egészen 1790. február 17-ig.

Források:

Szalay-Baróti: A magyar nemzet története, kiadás: 1879, Lampel Róbert Cs. és Kir. könyvkereskedése,

https://tti.btk.mta.hu/lendulet/1770-soos-istvan-eloadasa-a-szent-korona-1784-evi-becsbe-szallitasarol.html

Rubicon történelmi folyóirat, 2018/7-8; A Szent Korona diadalmenete Bécstől Budáig – Soós István cikke

Írta: Szmodics Borbála

Képeket illesztette és kommentálta: A szerző illetve Gyenge Dániel

A magyarság történelmében mindig is fontos szerepet játszott a lovasság. A ló nem csak egy egyszerű haszonállat volt, különleges bánásmódot igényelt. Minden nemzet különböző módon bánt lovaival és gyakran a lovakon múlott a nemzet sorsa is. 

Most csak a középkori lovas hadviselést és annak az ellátását ismertettem az ekkori világ két hatalma között, Magyarország és az Oszmán Birodalom szempontjából. 

Magyar lovasroham az 1448-as második rigómezei csatában

Élelmezés 

Először a katonák élelmezéséről ejtek szót. A magyar és a török társadalom teljesen eltérő volt egymástól. A török társadalomban a juhnak volt központi szerepe, míg a magyarban a szürke marhának.

Juh előnye, hogy az előttük már áthaladt sereg által lelegelt és letaposott területen is találtak élelmet, hiszen a juh a rövid füvet kedveli. A juhok átlagosan napi 10 kilométert haladtak, de ez nem volt probléma, mivel a szultáni sereg nem haladt (és nem is tudott volna) ennél gyorsabban. A juh, mint "élő spájz" volt használva. Átlagosan egy katona 200g húst kapott naponta, így egy kövér juh 100 ember egy napi hús adagját fedezte. 

A szürkemarha 15. században honosodott meg Magyarországon. Az ökör elsősorban, mint igás állat volt tartva, de seregélelmezésben is részt vállaltak. Viszont a különbség az volt a juhhal szemben, hogy nem követte szorosan a sereget (mint "elő spájz"), hanem már feldolgozva érkezett az étel a táborba. 

Fontos tényező, hogy az oszmánok hódító politikát folytattak, míg a magyarok defenzív hadviselésre rendezkedtek be - a Luxemburgi Zsigmondról szóló sorozatunkban is említettül a déli végvárrendszer kiépítését, melyet 1435-ben rendelt el Zsigmond. Így a magyaroknak nem volt érdeke, hogy ők is egy "élő spájzt" rendszeresítsenek, hiszen mindig hazai terepen küzdöttek. 

Sereg vonulása

A törökök a málhás állatok mellett tevéket is használtak. Egy teve átlagosan 2 mázsa terhet cipelt. Mindig voltak tartalék tevék, átlagosan 7 tevéből 2 tartalékban volt. Százezer ember és ötvenezer ló 30 napi gabonaellátmányát negyvenezer teve cipelte (ezért próbálták tehát teher mentesíteni őket szekerek és lovak alkalmazásával). 

A magyar sereg szállítási feladatait főleg szekerekkel oldották meg. Ezek minősége jobb volt, mint a török szekereké, mivel vasalkatrészt is tartalmaztak. A magyar sereg ebből a szempontból korszerűbb volt.

Az 1526-os mohácsi csata és az oszmán-török fősereg felvonulása 16. századi török miniatúrákon. A bal oldali képen jól kivehető a magyar nehézlovasság fegyverzete és harcmodora. 

A magyar csatalovak

A magyarok nagyon sajátos módon alkalmazták a lovas seregeiket. Ennek tudható be az évszázadokig kitartó katonai fölényünk is. Gyakran ugyanazok a seregek nyugaton könnyűlovasként csalták tőrbe a német nehézlovasságot - mint ahogy arról a honfoglaló magyarok harcászata, és az Árpád-házi királyok (például IV. Kun László) hadseregeiben is gyakran alkalmazott kun könnyűlovasság csatákban játszott szerepe tanúskodik - miközben délen nehézlovasokként zúztak szét a törökök túlerőben lévő könnyűlovasait (Luxemburgi Zsigmond nyugat-európai nehézlovassággal próbálta szétverni a könnyűlovas szpáhikkal megerősített török seregeket az 1396-os nikápolyi csatában) Mindössze csak a páncélzatot és a fegyvereket kellett átcserélni. Nem lenne ésszerű azt feltételezni, hogy a magyarok külön lovakat tartottak fenn a nyugati hadjárathoz és a keleti hadjárathoz. Ezeket az itáliai krónikák is megerősítették. 

Magyar csatalovak taktikai felhasználása

A magyar lovak európai viszonylatban közepes méretűek voltak. Így nyugaton a lovak fürgeségét használták, míg délen az erejüket. Nyugaton arra játszottak, hogy a fürge lovak, képesek kifárasztani az ellenfél lovait és ezután rohamra indulhatnak. Délen a lovak erejét kihasználva támadták le a török lovasságot. A déli harcokban jelennek meg először a huszárok, hiszen a nyugaton használt fürgeséget nem akarták elhagyni. A felderítés, a kifárasztás és az üldözés tartozott a huszárok feladatai közé.

Török hódoltság kori magyar huszárok - akik a magyar könnyűlovasságot képezték - és szpáhi lovasok, akik az oszmán-török hadsereg könnyűlovas hadtesteit képezték. 

Általános tudnivaló

Ha kettő lovasroham összecsap, akkor a lovak tömege volt a döntő. Ugyanis ilyenkor az ellenfél lovának saját lóval való földöntése és megsebzése volt a cél, nem pedig a lovas megölése, hiszen már az esésbe belehal, vagy a lovak tapossák össze őt. 

A magyaroknál és a törököknél is kialakul, hogy különböző feladatokra a különböző lovasságot tartanak. 

A konkrét összecsapás előtt zajlott a felderítés és az előcsatározás.

A felderítésnél a gyorsaság számított, így kis csapatokba rendeződtek a lovasok mind a kettő oldalon. 

Az előcsatározásoknál mindkettő sereg szintén külön lovas sereget tartott. Törököknél csarkadzsinak hívták, akik fegyverzete közelharcra és távoli harcra is alkalmas volt. A törökök kifejlesztettek külön egy fegyvert számukra, ez a kelevéz (törökül dzsitri). Ez egy rövid lándzsa volt, amivel az ellenség lovasára célzott. A kis hatótáv miatt a török lovasnak pontosnak kellett lennie, hiszen céltévesztésnél a magyar lovas könnyedén beéri őt. A magyaroknál ezt a feladatot a huszárok végezték. Mindkettő oldalon a lovasság célja nem a győzelem kivívása volt, így a felszerelésük is szerényebb volt. Feladatuk a kedvező stratégiai pontok elfoglalása és a fősereg mozdulatainak fedezése. 

Az oszmán-török hadsereg fontosabb katonái. Lovas - könnyűlovas - szpáhi, és gyalogos janicsárok.  

Alakzatok

A csatákat mindkét részről nagyszámú lovast tömörítő, egységes irányítás alatt álló alakulatokban vívtak meg. A filmektől eltérően sosem volt önfejűen rohamozó katona vagy egység a harctéren egyes alakzatokban (az okairól lejjebb fogom részletezni).

A klasszikus harcrend az volt, hogy a szárnyakon nagy alakzatokban voltak a lovasok (ez a felállás volt Mohácsnál is mind a kettő félnél) és ők védték a centrumban elhelyezkedő gyalogság és tüzérség védtelen oldalait.

Az alakzatok kisebb zászlóaljakra voltak osztva és azokon belül is kisebb csoportok voltak. Ez azért volt szükséges, mert a lovak manőverezése nagyobb tömbökben lehetetlen volt, hiszen a lovaknak nem volt ösztönös a szoros alakzatok megtartása. Azért szükséges volt ezeknek a kisebb csoportnak egy vezér ló (ezen a parancsnokok, főurak ültek), akinek a mozgását a többi ló követte. Viszont ha az alakzatot szétzilálják vagy a vezér ló és lovasa meghal, akkor az ő hozzá tartozó lovak irányítása szinte lehetetlen volt. A szétzilált lovak nem voltak hajlandóak más lovas csoportokhoz csatlakozni, ez megnehezítette az újra szervezést. Ezért az elsődleges cél az ellenség lovasságának szétzilálása volt. 

A török sereg hadrendje az 1402-es ankarai csatában, és az 1396-os nikápolyi csatában. A térképeken feltüntetett alakzatokból és azok mozgásából jól kivehető a török hadsereg taktikája. A sereg közepén a janicsárok - gyalogosok - széles, hosszú seregtestet alkottak, őket két szárnyon a könnyűlovas - szpáhi - hadtestek védték. 

Lovasság taktikái

A török sereg mesterien használta a kisebb lovas csapatok manőverezését a szárnyakon. A török lovasság rendkívül mozgékony volt az egyedi sereg felépítésének köszönhetően. A magyar nehézlovasságot feltartják a centrumban, míg a török lovasság a magyar nehézlovasság hátába kerül és szétzilálják őket. Ennek veszélye, hogyha a huszárok kivédik ezeket a csapatokat (akik a nehézlovasság oldalin helyezkedtek el), akkor a magyar nehézlovasság megsemmisíti a török centrumot és ezáltal az egész török sereget. 

A lovasság másik feladata a pánikkeltés volt. A ló és lovasa a csatamezőn egynek számított (innen ered a kentaur), így az elsődleges cél a kettő fél közötti bizalom megbontása. A halálfélem volt a fő fegyver. A ló megérzi, ha a lovasa fél. Egy félő ló képes egy félelmi hullámot elindítani és ezáltal az egész csoportban a félelem és bizalmatlanság elterjed. Az ideális érzelmi állapot az volt, ha a lovasság rohamra indul. Fontos volt a meglepetés szerű támadás. A rohamot indító teljesen más lelki állapotban van, mint a fogadó fél (még akkor is, ha védekezésként ugyancsak rohamot indít). A pánikban lévő lovak és emberek hamarább felélik az energia tartalékokat, ami nem szerencsés, hiszen a lovas harcászat az energiával való takarékosságról szól. 

Lovasroham térképes ábrázolása az 1396-os nikápolyi csatában, és az 1479-es kenyérmezei csata megörökítése egy festményen. 

Lovasság szerepe Mohácsnál

A magyar lovasság jobb lelkiállapotban vágott bele a csatába. A katonák harci lázban égtek. Míg a török fél már évtizedek óta halott rémtörténet a magyar lovasság erejéről. A magyar lovak is előnnyel indultak, mivel a török lovak heréltek voltak. Habár voltak nagyobb támadások a török centrum és jobb szárnya ellen, de ezek sikertelenek voltak és a csata a török balszárnyon dőlt el, így ezt fogom elemezni.

A seregek kezdeti pozíciói

Mind a kettő fél klasszikus harcrendbe fejlődött, vagyis közepén a gyalogság és gyalogság érzékeny oldalait a lovasság védte. A magyar jobbszárnyon Tomori Pál kalocsai érsek vezette a lovasságot. A magyarok abban a tévhitben voltak, hogy a török fősereg még nincs a csatatéren, így habár védekező állást vettek fel ezt elhagyták és támadásba mentek át, mivel esélyt látták a nagy török sereg részenkénti megsemmisítésére. De valójában a török sereg, a janicsárok és 160 ágyú a csatatéren volt. Így a 25 ezer magyar 60 ezer törökkel nézett szembe (ebbe bele számít az irreguláris katonák is). Tomori délután észrevette, hogy a török balszárnyon a ruméliaiak tábort vernek, és abban a reményben, hogy a török sereget részenként megsemmisíthetik támadást indít.

Habár nem csak a jobb szárny indított támadást, de az ütközet a jobb szárnyon dőlt el és itt figyelhető meg a lovasság taktikai lehetőségei, így csak ezt fogom részletesen elemezni.

Tomori Pál kalocsai érsek és Pargali Ibragim török nagyvezír, a mohácsi csata katonai vezetői

A jobbszárny történései és a csata fordulópontja

A törökök kedvezőtlen elhelyezkedése miatt és mivel a magyarok kezdték a támadást a kifárasztásról szó sem lehetett vagy a színlelt visszavonulásról, hiszen nem volt hely a csatatéren a nagy manőverekhez.

Így az egyetlen járható út az volt, hogy a török lovasság meg tudja-e kerülni a magyar nehézlovasságot és hátba támadni. Ennek a megakadályozására a magyar nehézlovasság szárnyain kopjás huszárok voltak, akik megakadályozták a kerülő manővert és igyekeztek a szpáhikat (török könnyűlovaság) egy helyben tartani. A kopjás huszárok remekül elvégezték a feladatukat és a magyar nehézlovasság átgázolt a törökökön.  Szpáhik maradéka rendezetlenül elmenekült, de a huszárok hibát követtek el, mivel nem üldözték őket, helyette a török táborban fosztogatásba kezdtek így esélyt adódott az újjászervezésre. A magyar lovasság megpróbálta megvalósítani a fő célját, vagyis a török centrum szétzúzását. A török centrum egyetlen esélye az volt, ha megpróbál kitartani és  folyamatos rohamokra kényszeríteni a Tomori által vezetett lovasságot és azok így kifáradnak. A török gyalogosok által kifárasztott magyar lovasságot a lehető legrosszabb pillanatban érte a visszatérő ruméliai szpáhik rohama. Esélyük nem volt a rendezett visszavonulásra és az előretörése, így a csata fordulópontja ez volt és azután a magyar sereg vereséget szenved.

Az 1526 augusztus 29-én történt katasztrofális mohácsi vereség térképi ábrázolása. A képen jól látható, ahogy a kezdeti sikereseket elérő magyar nehézlovasság szárnyai a csata végső stádiumában megtorpantak, és a török sereg könnyűlovas hadtestei vették át az irányítást a csatatéren. 

Írta: Bereznai István

Képeket illesztette, szerkesztette és kommentálta: Gyenge Dániel

Az előző részben Luxemburgi Zsigmond uralkodásának első két évtizedéről értekeztünk, a király hatalmának megszilárdításáról és törökellenes harcairól, a déli végvárrendszer kiépítésének szándékáról és az ehhez kapcsolódó 1397-es temesvári országgyűlésen meghozott törvényekről. A harmadik részben Zsigmond uralkodásának utolsó évtizedeit taglaljuk 1405-től 1437-ig. 

Zsigmond hatalmának bebetonozása és a Sárkányrend

1403-ban Luxemburgi Zsigmondnak sikerült megszilárdítania uralkodói hatalmát, ezt úgy sikerült kieszközölnie, hogy maga mellé állította a bárói réteg jelentős részét, a városi önkormányzatokat, és olyan emblematikus személyekre bízta a királyság ügyeinek intézését mint Garai Miklós nádor, Cillei Hermann, Stiborci Stibor erdélyi vajda, és Filippo Scolari más néven Ozorai Pipo hadvezér. Zsigmond ahhoz, hogy a megerősödött, stabil alapokra helyezett hatalmát hatékonyan fenntartsa 1408. december 12-én megalapította a Sárkányrendet második feleségének Cillei Borbálának részvételével akivel 1405-ben házasodott össze. A Sárkányrend egy világi rendek által alkotott rendi szövetség volt, mely bár az egyház által szentesített lovagrendekhez hasonlóan a kereszténység védelmét és terjesztését illetve a pogánysággal való küzdelmet és az erkölcsi értékek védelmét nevezte meg alapvető célkitűzésként, valóban Zsigmond politikai ambícióinak kiszolgálására irányult.

A királynak elsősorban az volt a célja, hogy a siklósi várfogságából kiszabadító Garai-Cillei bárói liga befolyását ellensúlyozza, így a Sárkányrendbe nem csupán a liga képviselőit, hanem saját külföldi híveit is meghívta magas állami pozícióba helyezve őket. A lengyel nemes Stiborci Stibor így lett erdélyi vajda, és a firenzei Ozorai Pipo is így lett a királyság egyik legbefolyásosabb főura, és a déli végvárrendszer kiépítésének kivitelezője és annak katonai védelmezője. A Sárkányrend tagsága 1408-as alapításakor 24 főt foglalt magába, ez a szám azonban rövid időn belül megduplázódott, amikor Zsigmond hatalmának további erősítését célozva a déli ütközőállamok vezetőit, Lazarevics István szerb fejedelmet, Hervoja bosnyák királyt, II. Vlad havasalföldi fejedelmet és több stájer illetve osztrák grófot is a rend tagjai közé fogadott köztük a trónörököst Habsburg Albertet, aki 1437-39 között uralkodott. A déli államok vezetőit Zsigmond stratégiai okokból is meghívta a rendbe, hogy ezáltal szorosabbra vonja Magyarország és annak déli vazallus-államainak kapcsolatait a hatékonyabb oszmán-török elleni védekezést elősegítve. 

A Sárkányrend egyébként nem az első világi rend volt a magyar történelemben, a lovagkor tradícióit ápoló Anjou-ház s annak első uralkodója Károly Róbert már 1326-ban megalapította Szent György nevével fémjelezve saját hatalmát-stabilizáló és több főrendi méltóságot is magába foglaló lovagrendjét. Azonban ahogy Károly Róbert rendje, úgy a Sárkányrend sem volt hosszú életű, s bár a rend nemzetközi jelentőségre tett szert miután Zsigmond 1410-től cseh, német király és 1433-ban német-római császár lett, a király halálát követően a rend fokozatos hanyatlásnak indult. 

Az 1408-ban Cillei Borbála és Luxemburgi Zsigmond által alapított Sárkányos Lovagrend hímezett jelvénye

Zsigmond törvényhozó munkája, az 1405-ös és az 1435-ös törvények

Luxemburgi Zsigmond politikájának saját hatalmának bebetonozása mellett fontos sarokköve volt a magyarországi városiasodás felgyorsítása, melyet egy 1405-ben meghozott törvénnyel biztosított, miszerint: 

Továbbá a polgároknak összesen és egyenkint, a jövevényeknek, és bármely városunk valamint valamely nevezetesebb városhoz csatolt szabad községek lakosságának szabadságában álljon bármely itéletet, melyet biráik és esküdt polgáraik hoztak, tárnokmesterünkhöz, vagy annak a városnak a biróságához feljebbezni, a melynek szabadságával az ilyen város vagy község él.

 

1. § És azoknak itéletétől vagy határozatától, a kikhez a feljebbezés történt, nem kell a pert tovább más birák elibe vinni, hanem amazok előtt kell azt véglegesen befejezni.

Zsigmondnak tehát nagyon fontos törekvése volt az, hogy megalapozza Magyarországon a nagymértékű városfejlődést, melyen belül a mezővárosok számának növelése vált kiemelt fontosságúvá. Az 1405-ben szentesített törvény kiterjesztette a városi önkormányzatok jogait, vagyis a városok számára biztosította az önálló bíráskodási jogot, illetve több falut városi rangra emeltek, ezáltal minél nagyobb tömeget felszabadítva a földesúri joghatóság alól. Emellett Zsigmond a városok gazdasági fejlődését elősegítve, kereskedelmi jogokat adományozott a városoknak, és egységesítették a városok mértékegységeit. 

Luxemburgi Zsigmond törvényhozó munkájának második sarokköve az 1435-ös királyi városokat érintő jogszabály, mely szabályozta a jobbágyok városokba költözését és a feudális földesurak korlátait. Zsigmond ezt Decretum Maiusnak nevezte, mely alatt az értendő, hogy a királyi központi hatalom jogrendező célzatból hozta létre ezen törvényeket, melyek a közszabadság eszméjén alapulnak, így biztosítják azt hogy a rendi bíráskodás kizárólag igazságos ítéletet hozzon a törvény védelmét élvező alattvalók ügyeiben. Az 1435-ös törvénykönyv a magyar közigazgatást is átszervezte, ennek keretében a közigazgatás alapját a vármegyék és a szabad királyi városok képezik. A vármegyék a törvény értelmében a nemesség autonóm, testületi szuverenitással rendelkező egységei voltak, melyek saját körükből választott küldötteik révén a rendi országgyűlésen képviseltetve magukat részt vehettek az országos törvényhozó munkában is. A vármegyék élén a király által kinevezett főispán állt, ugyanakkor ennek hatalmát ellensúlyozta a vármegyei nemesség által kinevezett alispán és az őt segítő szolgabírák. A szabad királyi városok a törvény értelmében egyenrangú közigazgatási egységek voltak, a városi önkormányzatok is sajátos jogkörrel rendelkeztek, melybe beletartozott az önálló bíráskodás joga és a városok fejlődését biztosító kereskedelmi jogok. Mindemellett Zsigmond a jobbágyság szabad költözését is törvénybe iktatta, ezáltal is kiemelve őket a földesúri joghatóság alól, lehetőséget adva számukra ahhoz hogy a városokban mint szabad jogállású polgárok helyezkedjenek el.

Középkori város. Luxemburgi Zsigmond jogkiterjesztéssel szavatolta önkormányzataik szuverenitását, és elősegítette gazdasági fejlődésüket is

Az 1435-ös törvénykönyv emellett a telekkatonaságról szóló 1397-es törvényt is módosította. A módosított törvény elrendelte a déli végvári vonal kiépítését, melynek kivitelezését elősegítette az, hogy a törökök 1402-ben az ankarai csatában I. Bajezid szultán uralma alatt tragikus vereséget szenvedtek a Timur Lenk vezette mongoloktól és ezzel hazánk csaknem 50 év "haladékot" szerzett az Oszmán Birodalommal szembeni védekezés előkészületeihez. Az 1435-ös telekkatonaságról szóló törvény emellett új jogszabályt is megfogalmazott. A jogszabály értelmében a támadás által érintett főpapok, ispánok kötelesek voltak hadba vonulni, a királyi fősereget támogatva. Az új törvény minden 100 jobbágytelek után három jól felfegyverzett lovas kiállítására kötelezte a földesurakat. A jobbágyokkal nem rendelkező földbirtokos nemesek személyesen is kötelesek voltak hadba vonulni. 

Luxemburgi Zsigmond törvényei nagyon jelentősek voltak abból a szempontból hogy dekrétumaival biztosította a jogrendezést és megreformálta a közigazgatást, emellett biztosította a jobbágyok szabad költözését és megalapozta a polgárosodást és a városiasodást. 

Zsigmond külpolitikája és a katolikus egyházzal való kapcsolata

Luxemburgi Zsigmond miután 1410-ben elnyerte a német királyi és 1433-ban a német-római császári címet Budából kormányzott birodalma mely magába foglalta Csehországot, Magyarországot, és a Német-Római Birodalmat komoly nemzetközi tekintélyt vívott ki magának Európában. Zsigmond az ezzel járó uralkodói hatalmat nemes célokra is felhasználta. Ennek megnyilvánulása volt az ő kezdeményezésére összehívott 1414-1418 között ülésező konstanzi zsinat, melynek egyértelmű célja volt a nyugati egyházszakadás megszüntetése, és a római-katolikus egyház egységének megteremtése. A nyugati egyházszakadás az avignoni fogság idején vette kezdetét (1309-1377) mely 1377-et követően is folytatódott, a pápaválasztó bíborosok egy része ugyanis XII. Kelemen francia származású bíborost választotta pápának aki Avignonban állította fel rezidenciáját. S mivel az új pápa megválasztását nem támogatta egységesen a bíborosi testület több évtizedes viaskodás vette kezdetét a katolikus egyház berkeiben. Az egyház belső konfliktusai azonban Zsigmond uralkodásának idejére sem enyhültek, sőt inkább még jobban elharapództak ugyanis mire Zsigmond német-magyar király lett három ellenpápa vetekedett egymással XII. Gergely, XIII. Benedek, és XXIII. János személyében. 

A konstanzi zsinat előzményei arra a mozgalomra nyúlik vissza, melyhez bíborosok és egyéb egyházi méltóságok széles tömegei csatlakoztak, azon cél által vezérelve hogy a katolikus egyház belső konfliktusai megszűnjenek, és az egyház egységesülve újra megerősödjön. Ennek megvalósítása céljából Pisában Gergely és Benedek a két ellenpápa bíborosainak kezdeményezésére összehívtak egy zsinatot 1409-ben Pisán melynek eredménye nem lett más, mint a konfliktusok tovább terebélyesedése egy harmadik ellenpápa V. Sándor - majd annak halála után - XXIII. János megválasztásával. Luxemburgi Zsigmond német királyként tehát egy egyre mélyülő és kétségbeejtőbb konfliktus közepén morzsolódó egyházat látott, melyet sürgősen meg akart reformálni, ennek jegyében hívott össze Konstanzon zsinatot, mely 1414 november 5-én kezdődött. A király személye által egybentartott zsinat végül elérte célját és V. Márton személyében mindenki által elfogadott pápát választott a püspökök, és bíborosok testülete. S bár ezt követően sem tűntek el teljesen a konfliktusok a katolikus egyház testületein belül, de a lényegi cél teljesült. A nyugati egyházszakadás megszűnt, melyben Zsigmondnak elévülhetetlen érdemei vannak. 

1415-ben azonban Konstanzon olyan eseménynek lehetett szemtanúja a király, mely később népszerűtlenné tette a cseh rendek szemében. Zsigmond bár csupán békéltetés céljából hívta meg Prágából a John Wycliffe angol prédikátor tanait hirdető Husz Jánost aki eretneknek minősült a Szentszék szemében reformokat sürgető tanai miatt - két szín alatti áldozás, pápai főhatalom megkérdőjelezése - a bíborosi-püspöki testület máglyán megégette és a zsinat döntése miatt Zsigmond örök ellensége lett a cseh népnek. Ennek megnyilvánulása az első prágai defenesztráció melynek során a IV. Vencel halálával cseh királlyá lett Zsigmond - aki öccse volt Vencelnek - elöljáróit a huszita egyház képviselői által fellázított tömegek kihajították az ablakon. 

Luxemburgi Zsigmond bár megoldotta a nyugati egyházszakadás gondját, diplomáciája kudarcos eseményekkel volt terhelt. Zsigmond Dalmáciáért hosszan tartó háborúskodást folytatott a Velencei Köztársasággal szemben, melyet még Nagy Lajos kényszerített arra az 1381-ben megkötött torinói béke értelmében, hogy a városállam csapatai vonuljanak ki a Horvátországtól délre fekvő szigetcsoportokról és emellett fizessenek évenkénti adót a magyar - 1370-től lengyel - királynak. Ezt a megállapodást azonban megszegte Velence és újra Dalmácia megszerzésére törekedett, kihasználva Zsigmond 1396-os nikápolyi vereségben való meggyengülését és Magyarország oszmán-törökök általi fenyegetettségét. A magyar-cseh király és német-római császár birodalmára azonban hatalmas költségeket rótt a Dalmáciáért folyó háború, a háború finanszírozásához Zsigmond kénytelen volt 13 szepesi várost és három várkastélyt elzálogosítani az 1386 óta uralkodó II. Ulászló lengyel királynak. 

A konstanzi zsinat melyet Luxemburgi Zsigmond kezdeményezésére hívtak össze az egyház elöljárói 1414-ben

Összegzés

Összességében elmondható, hogy Luxemburgi Zsigmond aki 1387-től 1437-ig volt hazánk uralkodója kimagasló alakja a magyar történelemnek, törvényhozó munkája és a déli végvárrendszer kiépítésének kezdeményezése, a nyugati egyházszakadás megszüntetése és a katolikus egyház erőinek egyesítése is a nevéhez köthető, mely nagy és bölcs uralkodóvá tette az utókor szemében. 

Írta: Gyenge Dániel

Képeket illesztette és kommentálta: Gyenge Dániel

Források:

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1414_november_5_a_konstanzi_zsinat_megnyitasa/

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1408_december_12_luxemburgi_zsigmond_megalapitja_a_sarkanyrendet/

https://mek.oszk.hu/00800/00893/html/doc/c400250.htm

+ saját jegyzetek

Zsigmondot ugyan 1387. március 31-én magyar királlyá koronázták, ám ennek nagy ára volt. Az őt támogató bárók szerződés aláírására kötelezték, melyben többek között szó esett arról, hogy eddigi adományait visszavonja, a királyi tanácsba idegeneket nem vehet be, birtokot sem adományozhat nekik, illetve a pápától sem kérhet számukra egyházi javadalmakat. Hogy a bárók ellenőrizhessék a királyt, szövetségre léptek vele (liga). Ez a csoportosulás – melynek tagjai föltehetően a kor legbefolyásosabb bárói és főpapjai voltak – akár erőszakkal is kényszeríthette Zsigmondot e pontok betartására.

Uralkodásának elején az ország területi integritása is csorbult. A déli területeket még mindig az Anjou-párti nemesség tartotta ellenőrzése alatt, illetve az északi elzálogosított várak Jodok és Prokop morva őrgrófok kezén voltak. E probléma leküzdése érdekében Zsigmond először hadjáratot vezetett a Délvidékre, fölszámolta a lázadást, majd véres megtorlást rendelt el. Ezután már csak az északnyugati területek fölött kellett átvennie a hatalmat. Mivel pénzhiányban szenvedett, az elzálogosított területek visszaváltása nem jöhetett szóba, ezért először szabályozta közigazgatásukat, majd véd- és dacszövetséget kötött Jodokkal, Vencel cseh királlyal és János lausitzi őrgróffal Prokop ellen. Jodoknak elzálogosította a brandenburgi őrgrófságot, így 1389. január elején visszakapta Pozsonyt és a többi, eddig Jodok birtokolta területet. 1390-ben megújították a szövetséget, ekkor Habsburg Albert osztrák herceg is csatlakozott hozzájuk. Ezzel a katonai erővel Prokopot sikerült kiűzni a Vág menti váraiból.

Luxemburgi Zsigmond a királyság központjában Budán, ahol az uralkodói rezidenciáját rendezte be, és ahol megalapította az első fővárosi egyetemet, az Óbudai Egyetemet

A költséges háborúk kimerítették a királyi kincstárat, így Zsigmond a különféle szolgáltatásokért tisztségekkel fizetett. Fontos megjegyezni, hogy a korban a tisztségekhez úgynevezett honorbirtok is járt, melyet Károly Róbert uralkodása idején vezettek be, ezzel szilárd támogatói bázist kiépítve a hatalom stabilitása érdekében. Ez tisztségenként változó nagyságú királyi birtok, mely a tisztséggel együtt száll át azok betöltőjére. A tisztségek sokszor egy-egy bárói családon belül öröklődtek tovább.

Ugrásszerűen megnőtt a királyi birtokadományok száma is. Ezekkel egyrészt tartozásait egyenlítette ki, másrészt az őt trónra juttató bárók is részesültek adományokban, főként királyi várakban. Nem utolsósorban pedig Zsigmond már a kezdetektől törekedett egy új, hozzá hű bárói réteg kialakítására, így tehetséges híveinek is gyakran adományozott különféle uradalmakat. (Itt említenénk meg a Lengyelországból származó Stiborici Stibort, aki Pozsony vármegye ispánja lett, valamint több várat is kapott Nyitra megyében; illetve ifjabb Garai Miklóst, a meggyilkolt nádor fiát, aki később maga is betöltötte a nádori tisztséget.) Uralkodásának első tíz évében, de különösen 1392-ig ezeknek a mértéktelen adományozásoknak köszönhetően a Zsigmond uralkodásának kezdetén meglévő körülbelül 100 királyi vár és a nemesi családok kezén lévő 108 vár aránya 1397-ben 47:159. Az egyházi kézben lévő várak száma 18-ról 21-re nőtt.  A király uralkodásának további négy évtizedében még 21 várat idegenített el. 1396-ban a harminc leggazdagabb család az ország várainak közel felével rendelkezett, és általában ezek a családok még további birtokokat is magukénak tudhattak különféle tisztségek miatt.

Az adományozások következtében elfogytak az udvari tisztségekhez járó várak. Vas és Sopron vármegyében 1386-ban hét királyi vár tartozott a megyésispán alá, 1392-ben egy sem. Így az ispáni hatalom komoly veszélybe került, bár ez ekkor még nem igazán volt látható, mivel a megyésispánok - az adományozási politikának köszönhetően - legtöbbször elég sok magánvárral rendelkeztek a megyékben ahhoz, hogy ezekre stabilan támaszkodjanak.

Zsigmond pecsétje
Valójában a királyi főkancellár (ekkor Kanizsai János) használta.

Az 1392-es esztendő politikai fordulatot hozott, és az esztelen adományozásoknak is vége szakadt. A koronázáskor Zsigmondot támogatók eddig gyakorlatilag változatlanul az ország vezető rétegét adták, a tisztségek e csoporton belül cserélődtek. Ekkor azonban a király nem egy ligatagot leváltott tisztségéből, és helyette - nem kis meglepetésre – nem adott nekik hasonló hatalommal bíró posztot. A folyamat a Losonciak eltávolításával kezdődött, az év őszén pedig megszegte azt az íratlan szabályt, hogy a nádor életfogytig tölti be tisztségét. A novemberi országgyűlésen leváltotta tisztségéből Lackfi István nádort, aki ekkor az ország leggazdagabb bárója. Helyette saját hívét, Jolsvai Leusták udvarmestert nevezte ki. (Lackfit 1395-ben a lovászmesteri tisztségből is elmozdította.) Természetesen ezt az átrendeződést a mellőzött bárók nem nézték jó szemmel, ám a konfliktus kirobbanására még pár évet várni kellett. Ekkortájt jelent meg ugyanis hazánk határainál egy új ellenség: a török.

Mielőtt azonban ezzel folytatnánk, tegyünk egy kis kitérőt, és röviden foglalkozzunk Mária királynő/királyné személyével, annál is inkább, mivel ő volt az első nő, aki fején viselhette a Szent Koronát. A korban egyáltalán nem volt általános a női uralkodó, és a nőket nem is tartották alkalmasnak az ország irányítására, el sem tudták például képzelni, hogy egy nő vezessen hadjáratot. Így Máriának is hamar férjet kellett találni, aki ugyan Nagy Lajos végakarata szerint végül Zsigmond lett, ám ez könnyen alakulhatott volna másképp is: az anyakirályné például Orléans-i Lajossal akarta összeadatni. Zsigmond koronázása után a királynő gyakorlatilag eltűnt a közéletből. Kanizsai János egri püspöknek és főkancellárnak jelentős szerepe volt abban, hogy Zsigmond nem társuralkodóként ült a trónon, hanem az ő kezébe csúszott át a királyi hatalom. 1395. május elején a szülés előtt álló királynő kilovagolt Budáról, majd a hegyek között leesett lováról. Sérülése következtében elvetélt, és a vérveszteség miatt végül gyermekével együtt ő maga is meghalt.

Kanizsai János egri püspök, később esztergomi érsek címere, aki Zsigmondot segítette abban, hogy Máriát háttérbe szorítva kizárólagos uralkodóvá váljon Magyarországon. Később ez a Kanizsai János részt vett a Luxemburgi Zsigmond-elleni bárói megmozdulásban és a " Szent Korona kancellárja" címet vette fel

1389 június 15-én Rigómezőnél a török seregek megverték a rác despotát, ezután pedig Magyarország déli területein időről időre török portyák jelentek meg. Zsigmond az elvárásoknak megfelelően támadó hadjárattal válaszolt. 1395-ben nagyszabású hadjáratot hirdetett a török ellen, melyet a pápa keresztes hadjárattá minősített. Nagyszámú francia, német, lengyel lovag- és zsoldossereggel kiegészülve Zsigmond a kor legnagyobb lovagi serege, körülbelül 25-30 ezer fő fölött rendelkezhetett. Az egyesült hadak 1396 augusztusában elfoglalták Vidint, majd Nikápolyt vették ostrom alá. I. Bajezid felmentőserege (szintén körülbelül 30 ezer fő) is hamarosan a vár alá ért, a döntő ütközetre szeptember 25-én került sor. A francia lovagok nem fogadták el Zsigmond haditervét, hanem egy mindent elsöprő rohammal akarták megverni a török sereget; ragaszkodtak hozzá, hogy ők támadjanak először. A török gyalogos hadakat látva leszálltak lovukról, és ugyan a gyalogságon még átverekedték magukat, a pihent janicsároktól megsemmisítő vereséget szenvedtek. Időközben a megriadt lovak visszafutottak a táborba, és a magyarok – nem ismervén a franciák harcmódját – azt hitték, a lovagok mind egy szálig odavesztek, így fejvesztett menekülésbe fogtak. Maga Zsigmond egy hajón el tudott menekülni, azonban a sereg nagy része elesett vagy fogságba került, ahonnan csak hatalmas váltságdíj fejében szabadulhattak. János nevers-i gróf kiváltásához egész Európa adakozott, ám a magyar foglyok közül nagyon kevesen szabadultak. Jolsvai Leusták nádor például saját váltságdíjára mindössze 6000 forintot tudott összegyűjteni a szükséges ötvenezer helyett. Lackfi István a nikápolyi vereséget látva végleg elfordult Zsigmondtól. Már 1391-től tartotta a kapcsolatot Nápolyi Lászlóval, a néhai Kis Károly fiával, és most elérkezettnek látta az időt egy László-párti felkelés kirobbantására. A hadjáratról hazatérő király tárgyalást javasolt Kőrösön, ahol 1397. február 27-én Lackfit és unokaöccsét meggyilkoltatta, a család vagyonát pedig elkobozta.

Az első rigómezei csata (1389) melyben a törökök fölényes győzelmet arattak, és ezzel Magyarország déli végei közvetlenül fenyegetetté váltak az Oszmán Birodalom által. 

A király okult a vereségből, és soha többé nem vezetett támadó hadjáratot a török ellen. Helyette megalkotta élete talán legfontosabb művét: a déli határ védelmét. Egyrészt a déli határnál fekvő fejedelemségeket (melyek a korban a szultán vazallusai) magyar fennhatóság alá vonta; ezzel ütközőállamokat hozott létre, melyek megvédték az ország testét a török támadásoktól. Fejedelmeiknek magyarországi birtokokat adományozott, hogy ezáltal tegye őket érdekeltté a szövetség fönntartásában. Továbbá az 1397-es temesvári országgyűlésen megreformálta a katonaállítás rendjét, bevezette a telekkatonaságot: a birtokosok 20 jobbágy után kötelesek voltak egy fölszerelt íjászt kiállítani. Ugyanezen az országgyűlésen háborús célokra lefoglalta az egyházi jövedelmek felét. Végül pedig kiépíttette a déli, Nándorfehérvártól Szörényig terjedő határszakaszon a végvárrendszert, mely egy évszázadig ellenállt az oszmán hódítóknak. A munkálatokat Ozorai Pipo temesi ispán irányította. Megjegyzendő, hogy Timur Lenk mongol hadai 1402-ben tönkreverték a szultáni sereget, maga Bajezid is fogságba került; így mintegy 15 évig az Oszmán Birodalom belső válsággal küzdött, nem tudott beleszólni a balkáni helyzet átalakulásába.

A bárók végül 1401-ben elégelték meg Zsigmond politikáját. Április végén Szécsényi Simon fegyveresekkel megtámogatva fölszólította a királyt, hogy idegen híveit távolítsa el a hatalomból. Zsigmond erre nem volt hajlandó, így az országnagyok letartóztatták, és Visegrádra vitték. Az ország kormányzását országtanács vette át, élén Kanizsai Jánossal, aki „a Szent Korona kancellárja” címet vette föl. Mivel Zsigmond fogságba vetését nem tervezték el előre, az egyébként is heterogén csoport tagjai között hamar viszály támadt. A leendő király személyében sem egyeztek a vélemények, a szóba jöhető jelölteknek (II. Ulászló lengyel király, Vilmos osztrák herceg, valamint Nápolyi László) igen kicsi támogatói bázisa volt. A csoportosulás többsége mindössze az idegeneket akarta eltávolítani a hatalomból, nem a királyt.

A helyzetet kihasználva ifjabb Garai Miklós horvát-szlavón bán azzal az ajánlattal állt elő, hogy átveszi a király őrzését siklósi várában. Az augusztus 31-i egyezség szerint új király választása esetén Zsigmond két héten belül kiszabadul, ha pedig ő marad a király, karácsonyig visszaveszi idegen híveitől váraikat. Biztosítékul Garai fölajánlotta túszként fiát és öccsét. Siklóson a király nyugodtan tanácskozhatott híveivel, ahol úgy határoztak, egyelőre engednek a követeléseknek, ugyanakkor híveivel szövetségét eljegyzésekkel fűzte szorosabbra. Eljegyezte Cillei Hermann leányát, Borbálát, Garai pedig annak húgát, Cillei Annát. 1401. október 29-én Zsigmond közkegyelemben részesítette a lázadókat, majd egyes tisztségek valóban gazdát cseréltek (Stibor helyett például Szécsényi Simon lett az erdélyi vajda). A király végül megerősödve került ki a küzdelemből, bár látszólag vereséget szenvedett.

A firenzei születésű kereskedő-fiú aki Luxemburgi Zsigmond híveként Magyarország egyik legbefolyásosabb urává vált, pénzügyi szakemberként, hadvezérként a déli végvárrendszer kiépítését és védelmét látta el

Zsigmond ekkor elérkezettnek látta az időt cseh királyi ambícióinak megvalósításához. 1402-ben Csehországba ment, ahol a nem sok uralkodói készséggel megáldott Vencel cseh király és német-római császár kinevezte csehországi helytartóvá. Ezután Zsigmond börtönbe vetette bátyját, ahonnan hívei csak 1403-ban tudták kiszabadítani. Augusztus 16-án kölcsönös örökösödési szerződést kötött a Habsburgokkal, majd Pozsonyba országgyűlést hívott össze ahol halála esetén Habsburg Albertet tette meg örökösévé. Ezt a nádor nem volt hajlandó elismerni, ezért Zsigmond leváltotta, és Garai Miklóst ültette a helyére. Az országgyűlés után a király Ausztriába távozott. 

Ezt kihasználva a korábbi ligatagok ismét a lázadás mellett döntöttek. 1402 végén Váradon Kanizsai János és Bebek Detre vezetésével hűséget fogadtak Nápolyi Lászlónak, majd behívták az országba. Zsigmond pártján gyakorlatilag csak a Garaiak és familiárisaik maradtak, ám a lázadók mégsem tudtak győzedelmeskedni: a legjelentősebb városok a király hívei maradtak, illetve Zsigmond idejében értesült a felkelésről. Így mire végül 1403. augusztus 5-én Kanizsai János esztergomi érsek Zárában egy alkalmi koronával megkoronázta Lászlót, az ország belsejében már győztek Zsigmond hívei. A király ekkor kedvező békefeltételeket biztosított: aki nyolc napon belül behódol, kegyelmet kap.

Természetesen elszórtan még ezután is folytak harcok, ám a béke 1404-re helyreállt. Zsigmondnak lehetősége nyílt, hogy bekapcsolódjon az európai politikába; ezt olyannyira a maga javára tudta fordítani, hogy 1433-ban (egyetlen középkori magyar királyként) a német-római császári trónra is fölülhetett.  Következő cikkünkben ezzel is részletesebben foglalkozunk!

Írta: Urbán Soma

Képek, és kommentárok: Gyenge Dániel

Források:

https://mek.oszk.hu/10600/10633/10633.htm

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1395_majus_17_anjou_maria_magyar_kiralyno_halala/

https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/o-77160/ozorai-pipo-filippo-scolari-77219/

Sorsfordítók a magyar történelemben (főszerkesztő Romsics Ignác). C. Tóth Norbert: Luxemburgi Zsigmond. Kossuth Kiadó, 2018

A magyarok krónikája (szerk. Glatz Ferenc). Officina Nova, 1995

A képek forrásai:

http://hiresmagyar.network.hu/kepek/hires_magyar_nok/maria_kiralyno

http://cs-tori.blogspot.com/2009/11/ozorai-pipo.html

https://docplayer.hu/108380273-Magyarorszag-luxemburgi-zsigmond-uralkodasa-c-toth-norbert.html

https://keptar.oszk.hu/031900/031965/azosztrkmagyar03rudo_0123_nagykep.jpg

Az első felelős magyar kormány kinevezéséről, és az alkotmányos jogállam kereteit megteremtő törvények meghozatalára emlékezünk.

A tizenkilencedik század közepén járunk egy lázongó kontinensen, ahol folyamatosan törnek ki a forradalmak, lázongások, megmozdulások. Európa a polgári átalakulás küszöbén áll, melyre Magyarországon is egyre nagyobb esély adódott. Ma pedig nem csupán a március tizenötödikei sorsdöntő megmozdulásra kell emlékeznünk, hanem április 11-ére is az áprilisi törvények meghozatalára és szentesítésére, mely letette egy alkotmányos, polgári Magyarország alapjait megalakítva az első, parlamentnek felelős magyar kormányt melynek tagjai között nemzetünk nagyjai is helyet foglaltak, mint például Széchenyi István vagy Deák Ferenc. Az áprilisi törvények előzménye egy több évtizedes békés ugyanakkor politikai szempontból viszontagságos és hosszúra nyúló politikai küzdelmeket magában foglaló korszak, melyet reformkorként tart számon a történelemtudomány. A reformkor azon folyamatában mely végül elvezetett a polgári és alkotmányos jogállam alapjainak lerakásához és egy formálódó polgári társadalom számára megteremtődtek a megfelelő politikai feltételek fontos szerepet játszottak a rendi országgyűlések melyek számos, a változáshoz és a megújuláshoz elengedhetetlen reformokat eszközöltek ki. A reformkor jelentősebb, eredményre vezető országgyűlései az 1825-1827-ben, az 1832-1836-ban, az 1839-40-ben, az 1843-44-ben és az 1847-48 években összeült országgyűléseket tekintjük, az 1847-1848 évi egyben az utolsó rendi országgyűlés is volt.

Az utolsó rendi országgyűlés mely megszavazta a polgári átalakulás politikai körülményeit megteremtő reformokat (1847-1848)

A rendi országgyűlések meghatározott rend és szabályok szerint működtek, tagsága két kamarára oszlott, az alsó és felső kamarára. A magyar országgyűlés tehát két kamarás volt és monarchikus keretek között működve a király bármikor feloszlathatta, összehívhatta az országgyűlést, és törvényt terjeszthetett elő. A rendi országgyűlésen kizárólag csak a nemesi származású férfiak vehettek részt, ugyanakkor a nemesi társadalomban fellelhető vagyoni egyenlőtlenségek miatt a nagyobb birtokkal, és több vagyonnal - ebből következve nagyobb befolyással és magasabb ranggal rendelkező -főnemesség illetve a kisebb birtokkal, és kevesebb vagyonnal bíró vármegyei köznemesség két csoportra oszlott a törvényhozásban. A vármegyei nemesség ülésezett az alsótáblán, melynek tagjai között tarthatjuk számon az egyházi rendet képviselő káptalanokat, az ő üléseiket a személynökök koordinálták. Az alsótáblán a törvényhozásban részt vevő képviselők vármegyei küldöttekként dolgoztak, akiknek álláspontját a küldöttet delegáló testület határozta meg, vagyis a mandátummal az is együtt járt hogy az alsótáblán ülésező képviselőknek megyéik utasításaiknak megfelelően kellett cselekedniük.

A reformkori rendi országgyűlés, mely Pozsonyban székelt és két kamarás testületként látta el a törvényhozás munkáját. Az országgyűlés számos politikai csatározásnak adott helyet, melyben a liberális-reformpárti nemesek és az ulrakonzervatív, a gyors változásokat elutasító főnemesek álltak szemben egymással.

A nagybirtokos arisztokrácia képviselői a felsőtáblán helyezkedtek el a főpapokkal és főispánokkal együtt. A rendi országgyűléseken lezajlott politikai csatározásokban részt vevők társaságában olyan emblematikus személyeket tarthatunk számon mint Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Klauzál Gábor, Széchenyi István, Battyhány Lajos, Kossuth Lajos akik kellően pallérozott elméjüket fegyverként használták a radikális változásokat elutasító, elsősorban saját hatalmi befolyásukat féltve őrző főnemességgel szemben. A rendi országgyűlések a polgári megújulásban mélyen hívő karakán kiállású, a hosszú és fáradtságos vitatkozásokon is becsületesen helytálló képviselőknek köszönhetően számos olyan rendelkezést keresztül tudtak vinni, melyek megágyaztak a sikeres polgári átalakulásnak. Azon törvényjavaslatok melyeket a reformpárti-szabadelvű nemesség szorgalmazott több fontos, megkerülhetetlen intézkedésre irányultak. Ezek közé tartoznak a jobbágyok polgárosodását és magántulajdonhoz való juttatására irányuló bérleti rendszert, a földbirtokosok kieső bevételeit megtérítő örökváltságot, a tőkés gazdasági rend megszervezését, a nemzeti ipar fejlesztését elősegítő intézkedéseket - elsősorban vámszabályozásokat - és önálló nemzeti hatáskörben lévő társadalmi és gazdasági intézmények felállítását követelő javaslatok. Mindezen követeléseket nagyrészt sikerült törvényi erőre emelni, ugyanakkor azok megvalósítása némi akadályokba ütközött, melyeknek nagy részét - például a jobbágykérdést és a tőkés gazdasági rend megszervezését - a Bach-rendszerben tudták hatékonyan végrehajtani. 

Az április tizenegyedikén meghozott és a legitim uralkodó által is szentesített törvényekhez tehát elengedhetetlen volt a reformkorban ülésező rendi országgyűlések reformpárti-és szabadelvű képviselőinek intenzív politikai harca, illetve a március tizenötödikén kirobbant pesti forradalom, mely megadta a kellő löketet ahhoz hogy a reformpárti nemesség kivívja a meghátráló és engedékenyebb bécsi udvartól a polgári állam számára megfelelő politikai körülményeket teremtő reformokat, melyek egy többnyire liberális elveken nyugvó parlamentáris monarchia megteremtésére irányultak.

Az első felelős magyar kormány. A "felelős" kifejezés a parlamentáris rendszerre utal, melyben a kormány a parlamentnek tartozott felelősséggel döntéseinek meghozataláért. 

Természetesen ez sem ment zökkenőmentesen, ugyanis bár V. Ferdinánd volt a törvényesen felkent uralkodó I. Ferenc 1830-ban történt halála után, mivel a bécsi trón új birtokosa döntéshozatalra-képtelen volt és ezen uralkodáshoz nélkülözhetetlen adottság hiánya miatt az Államtanács és azon belül is Metternich kancellár gyakorolta a döntéshozatal jogát, aki egyébként az erőszakos centralizációt támogató abszolutista vonalat követte, elköteleződése és meggyőződése ebből következően összeegyeztethetetlen volt a reformpárti magyar nemességgel. Így amikor a delegáció benyújtotta követeléseit a bécsi udvarnak, gyakorlatilag semmisnek nyilvánították az 1847-1848-as pozsonyi diétán meghozott törvényeket és továbbra is fenntartotta Bécs azon akaratát, hogy szigorú kancellári felügyelet alatt legyenek koordinálva hazánk ügyei teljhatalommal felruházott helytartó vagyis az udvar által kinevezett nádor által. A bécsi adminisztráció pechjére és a magyar fél szerencséjére azonban a teljhatalommal felruházott gubernátor történetesen az a József nádor volt, akit az utókor a "legmagyarabb Habsburgként" tart számon, mivel az Államtanács döntését megkerülve kinevezte Batthyány Lajost az első felelős magyar kormány miniszterelnökévé. A polgári reformok véghezvitelének sikerében tehát ő is tevékeny szerepet vállalt. 

A birodalom legfelsőbb vezetői Metternich kancellár aki az Államtanácsot irányította, és V. Ferdinánd osztrák császár és magyar király

A március idusán történt forradalmi megmozdulás és az áprilisi törvények elfogadásának napja tehát igencsak emlékezetes napjai a magyar parlamentarizmus történetének, és elmondható hogy ez a nap tekinthető leginkább annak mérföldköveként hogy Magyarország is belépett a liberális alapokon szerveződő, civilizált polgári államok sorába. S bár ez az állapot sajnos nem tartott sokáig, mindössze fél évig működött az első felelős magyar kormány, ugyanakkor erre a rövid időszakra a reményt megtestesítő fénycsóvaként tekinthetünk. 

József nádor, a "legmagyarabb Habsburg"

Írta: Gyenge Dániel

források: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1848_aprilis_11_v_ferdinand_szentesiti_az_aprilisi_torvenyeket/

http://pestbuda.hu/cikk/20180410_az_elso_felelos_magyar_kormany_evfordulojat_unnepeljuk

https://ado.hu/ado/a-reformkori-orszaggyulesek/

Ahhoz hogy erről az érdekes témáról értekezzünk, fel kell tennünk egy megkerülhetetlen kérdést. Mit is nevezünk pontosan rendiségnek?

Rendiségnek nevezzük azt a társadalmi formát melyben az emberek/embercsoportok különféle rendekbe szerveződnek valamely hivatás vagy társadalmi hovatartozás alapján, és minden rend különféle feladatot tölt be a népközösségben. A rendi szervezet az emberi kultúra során természetesen kialakuló folyamat. 

A rendiségnek mélyre nyúló történelmi gyökerei vannak: A rendiség tulajdonképpen az ember teremtésének kezdetétől jelen van az emberi kultúrában. Az emberi társadalomban alapvetően egyenlőtlenség van mentális és fizikai tekintetben is, ez alapján oszlanak meg a társadalmi szerepek, feladatok egymás között. A törzsi életmód kialakulásával is a két nem tagjai más-más feladatokban részesültek erejükhöz és mentális adottságaikhoz mérve. A középkor hajnalán kiépülő új, feudális berendezkedés is a rendiség hagyományaira épült. Amikor a nagy birodalmak, királyságok kialakultak a népesség három nagyobb rendre tagolódott szigorú hierarchiába sorolva.

A hierarchia felső fokán a hadakozó-politizáló nemesség állt, akik tapasztalatukhoz, képességeikhez mérten a hadseregszervezéssel, hadakozással, illetve politikai döntések meghozatalával foglalkoztak a királlyal szemben avagy éppen együttműködésével. Az alsóbb társadalmi réteget a jobbágyság tette ki, amely a nemesi birtokokon mezőgazdasági munkákkal foglalkozott, avagy háziiparosként a majorság számára készített szerszámokat, termelőeszközöket. A harmadik társadalmi rend melynek feladata a művelődés, a tanítás, a népnevelés volt az egyház volt, melyből később szerzetesrendek váltak ki és Rómával együttműködve végezték térítő tevékenységüket. Az idők folyamán a rendiség tovább fejlődött Európában és egy új negyedik rend is kezdett kibontakozni az újkor kezdetén ez a városi polgárság volt, mely céhemberekből, városba szökött jobbágyokból, avagy többségében kereskedőkből álltak. Politikai jogot a jobbágyokhoz hasonlóan nem gyakorolhattak ugyanakkor szabadon élhettek valamennyi nemes uralmától mentesen. 

A rendi társadalmat szimbolizáló iniciálé-kép, melyben az egyházi, a nemesi rend és a jobbágyság képviselői láthatók

A történelmi rendiséghez hozzátartozik a céhes ipar kibontakozása is, a céhek az egy ugyanazon hivatást űző polgárok érdekvédelmi tömörülése volt, hogy megvédjék a termékek versenyképességét, és megakadályozzák a kontárok, vagyis a céhszervezeteken kívül dolgozókat, akik nem akartak beintegrálódni a szigorúan működő céhes hierarchia rendjébe. A céhszervezetek a városi önkormányzatoknak voltak alárendelve, nem tartoztak a földesúr joghatósága alá. Emellett több érdekvédelmi tömörülés a királytól kiváltságokban részesült, ezáltal biztosítva további működésüket. A céhszervezetek tehát a hivatás szerint való társadalmi rendeződés példái. 

A hivatásrendiség eszméje arra vezethető vissza, hogy a tizenkilencedik században és a múlt században - XIII. Leó pápa és XII. Piusz pápa részvételével is - kidolgoztak egy olyan társadalomszervezési koncepciót, mely megalkotói szerint azért szolgálná a társadalom érdekét és mozdítaná elő a közjót, mert biztosította volna a népakaratot és a fékek ill. ellensúlyok rendszerét anélkül hogy a parlament felesleges vitáknak és hamis obstrukcióknak színhelyeként hozzon felelőtlen döntéseket. Az az elképzelés mely letette volna az alapjait a valódi népképviseletetnek a kormányzásban ( főként a törvényhozásban ) és szociális jelleggel bírt az a hivatásrendiség volt. A hivatásrendiség egy olyan koncepció, mely a társadalomszervezési formák egyik legújabbjának számít, mondhatni egy haladó és szociális, jobboldali normákkal felépített elképzelésről van szó, melynek gyökerei a 19. század végére nyúlnak vissza.  

Vallási jellegéből kiindulva elsősorban a katolikus egyház kezdeményezte a keresztény gazdasági-társadalmi érdekvédelmi szervezetek megalakítását, olyan szociális megoldásokat belefoglalva, mely megfelelő alternatívát kínál nem csupán a korban egyre több kritikával szembesülő progresszív-liberális rendszerrel hanem a szocialista utópiákkal és a szociáldemokrata ideákkal szemben is.

Mint ahogy említettük a hivatásrendiség a katolikus egyházból indult ki, és ez két jelentős enciklikában, pápai kinyilatkoztatásban öltött testet az egyik az 1890-es években XIII. Leó pápa által tollba mondott, a keresztényszocializmus alkotmányát jelentő Rerum Novarum, a másik az 1930-as évek elején, XI. Pius pápa által íródott  Quadragesimo anno. A Rerum Novarum számunkra azért lehet fontos mementó, mert az első olyan írás volt, mely szembeszegült a szocializmus hamis utópiájával és a szociáldemokrata mozgalmak által gerjesztett egyház-keresztényellenes ateista hangokkal, továbbá a marxizmus materalista történelemszemléletéből kiinduló osztályharc tanára is nemet mondott, s mindezekkel szembefordulva szorgalmazta a kisemberek, a nehézipari munkások, mezőgazdasági munkások, kisvállalkozók illetve földműves gazdák érdekeiért folyó szociális intézkedéseket, melynek társadalmi bázisa a keresztény szellemű szakszervezetek voltak.

Csizmadia-inas egy középkori céhben. A céhek mint az egy hivatást űző iparosok érdekvédelmi szervezetei hatékony védelmet nyújtottak a kontárokkal szemben. A különböző céhszervezetek egyébként közösségi munkában is részt vettek, illetve a közösség érdekeit szolgálva ellátták a várost körülvevő fal egy szakaszának védelmét is.

A Quadragesimo anno is hasonló szellemben íródott, elvi alapja az, hogy minden embernek, embercsoportnak, megvan a maga Istentől kapott hivatása, és ez a hivatás mellyel társadalmunk felemelkedését biztosítjuk a közjó szolgálatával egy fontos feladat, mely megadja evilági életünk értelmét. Szociális jellegűnek mondható ez az enciklika is, mivel hangsúlyozta hogy az egy munkát végző, avagy egymás szomszédságában lakó emberek külön közösségeket alkossanak, melyet nem egy közösségen kívüli személy irányítana, hanem a testületek tagjai közül választanák meg a vezető gárdát. Ezek a kisebb-nagyobb csoportosulások pedig egy nagy testületben az Actio Catholicában egyesültek volna. Kijelenthetjük tehát, hogy ezen társadalomszervezési elképzelés adja leghatásosabb gyógyírjét a szocialisták által generált osztályharcnak, a feudális kiváltságokból (is) eredő társadalmi egyenlőtlenségnek, a nyomornak, és a munkanélküliségnek, emellett gátat szabna a keresztényellenes, materialista irányzatoknak is. A hivatásrendiség amennyire új koncepció olyannyira tiszteli a történelmi hagyományokat és amennyire modern olyannyira érdeke megtartani a már eltűnőfélben lévő szakmákat. Haladó jellegét mégis az adja, hogy ez a rendiség minden ember számára biztosítja a kiszámítható életet, a hatékony érdekképviseletet, és a szolidaritást a dolgozók között.

XIII. Leó pápa a Rerum Novarum és XII. Pius pápa a Quadragesimo Anno c. pápai enciklikák írói

A hivatásrendiséget siettető folyamatok:

• Radikális társadalmi, politikai átalakulások a 19. szd végén és a 20. szd elején, az első világháború csak felgyorsította ezt a folyamatot, mely a régi politikai elit gyökeres megváltozásával, és a kultúra megpuhulásával járt. 
• A marxisták-szociáldemokrata munkásmozgalmak által terjesztett tanok, melyek szembefordultak a kereszténységgel, a régi társadalmi normákkal, és elutasították vak barbarizmussal a múlt örökségét ezt a folyamatot sürgősen meg kellett állítani.
• A káoszhangulatot kijátszó, szélsőséges körök letűnőben vannak a háborút követően és a szoros, bajtársias együttműködésben megerősödött háborús nemzedék a közösségtudat, és a megújult testületi szellem által vezérelve erősítettek meg/avagy juttattak hatalomra bizonyos politikai alakulatokat, ez pedig megadja az alapot a berendezkedéshez. Magyarországon pld. az ellenforradalmat követően a Horthy rendszer alakította a nemzet sorsát, Olaszországban a feketeinges fasiszták arattak dicsőséges győzelmet, és Európa szerte megerősödtek az ellenforradalmi, antikommunista eszmék.  
• A háborút követően az egységet és a szilárd társadalmi rendet igénylő közegben megerősödtek a különféle rendekbe szerveződött csoportosulások.
• Gazdasági világválság, munkanélküliség, szociális gondok

A hivatásrendiség és az abból szárba szökkenő korporativizmus eszméjét számos radikális jobboldali erő támogatta, illetve keresztényszocialista gondolkodók és politikusok, egyházi személyek is. Egyik neves, emblematikus képviselőjük Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt. 

Írta: Dániel admin-szerkesztő